szupermasszív fekete lyukak esetében bizonyos feltételek
mellett nemcsak hogy épp bőrrel megússzuk, ha átlépünk az
eseményhorizonton, de a szó legszorosabb értelmében észre
sem veszünk semmit, és még hosszú ideig folytathatjuk utunkat.
Fizika az idő üres pontjaiban
Aligha véletlen, hogy az irodalomban mindig az ördög keze van
abban, ha megáll az idő. Goethe Faust jában, a klasszikus német
irodalom egyik legjelentősebb művében Faust Mephisztóval, az
ördöggel köt paktumot, hogy miközben az minden óhaját
teljesíti, halála után átengedi neki a lelkét. És valamiképpen
pokolra száll Dorian Gray, Oscar Wilde regényének hőse is, aki
az örök ifjúság álmát kergeti.
A fekete lyukakat körülvevő környezet szinte pokoli látványa
mintha megerősítené ezt az ősrégi előítéletet. Holott az időt a
gravitáció állítja meg: addig tekeri, addig csavarja a téridőt,
mígnem az kiürül, és elveszíti minden értelmét. Ugyanakkor az
eseményhorizontot körülvevő, tüzes gyűrűben ősi félelmek
visszhangzanak: rejtélyes és szörnyűséges helyek, mint például
a lángoló Gyehenna, amely felett a gyermekfaló Moloch
uralkodik, vagy amelyeket félelmetes őrzők védelmeznek, mint
például Medusza, a három Gorgó egyike, akinek pillantásától
kővé dermed mindenki, aki a holtak birodalmának közelébe
merészkedik.
Ezek a monstruózus burkok elrejtik szemünk elől azokat a
térségeket, ahol megáll az idő, és bizonyára ijesztő helyeket