Guido Tonelli - Idő

Ismét képzelőerőnkre támaszkodva figyelmen kívül
hagyhatunk néhány „részletet”. Például azt, hogy miképp teszi
meg a két űrhajó a Messier 87-től bennünket elválasztó
ötvenmillió meg még valamennyi fényévet? Vagy hogy mi
módon jutnak át sértetlenül az M87 akkréciós korongjának
már jóval az eseményhorizont elérése előtt hatását éreztető,
pokoli közegén? Tekintsünk most el mindettől, és
összpontosítsuk figyelmünket a lényegre.
Hogy fennmaradjon kettejük között a kapcsolat, a két űrhajó
rádióüzenetet, mégpedig egy, a Thorne antennája által
másodpercenként kibocsátott sípoló hangot vált. Az
eseményhorizont elérését éjfélre tervezték, és 23 óra 59 perc 57
másodpercig a sípoló hangjelzések továbbra is rendszeresen,
másodpercenként érkeznek. Azután történik valami: a 23 óra 59
perc 58 másodperces jelzés egy hajszálnyit mintha késne, és a
23 óra 59 perc 59 másodperces csak egy óra múlva érkezik meg,
erősen torzítva. Aztán semmi. Hawking visszafordul, mivel
tudja, hogy elvesztette a fogadást: Thorne átlépte az
eseményhorizontot, és most egy örökkévalóságig kellene várnia
a 0 óra 0 perc és 0 másodperces sípolásra.
Thorne űrhajójának fedélzetén ugyanakkor senki nem vett
észre semmit. A horizontot a másodperc egy törtrésze alatt
átlépték, és minden úgy tűnik, hogy a megszokott módon halad,
holott a sorsuk már megpecsételődött. Ilyen távol a
szingularitástól az M87 árapályerői érzékelhetetlenek, így
senki nem észlelt semmi különöset. A történelmi pillanat,
amikor is egy földi űrhajó átlépte az eseményhorizontot, a