Guido Tonelli - Idő

legcsekélyebb zavar nélkül bekövetkezett. Thorne és csapata
pezsgőt bont, és megünneplik a sikert, noha arcukra némiképp
fátylat borít az aggodalom. Tudják, hogy hosszú út áll még
előttük, de azt is, miképp fog mindez végződni. Amikor az
űrhajó megközelíti a szingularitást, amelyben minden tömeg
koncentrálódik, semmi sem akadályozhatja meg, hogy a
gravitáció darabokra ne szaggassa, a benne utazókkal együtt. A
külső szemlélő számára megáll az idő, de Thorne űrhajóján ezt
senki sem veszi észre. Csak akkor tudnák felfogni, mi történt, ha
lehetőségük lenne a visszatérésre. Ekkor látnák, hogy az, ami
számukra egy pillanatnak tűnt – az a nagyon rövid idő, amelyre
az eseményhorizont átlépéséhez volt szükségük –, az
univerzum többi része számára végtelen hosszú időtartamot
jelent. Azt ugyanakkor nagyon is tudják, hogy ez lehetetlen.
Thorne most már feltartóztathatatlanul halad az idő végét
jelző pont felé. Még hosszú utazás lehet hátra, de az alámerülés
a fekete lyukba nem menettérti út lesz. Az árapályerők egyre
intenzívebbé válnak, mígnem végül minden olyan apró
darabokra hullik szét, hogy mellettük még a kvarkok is
iszonytatóan nagy objektumoknak tűnnek. A gravitáció által
összezúzott anyag elveszíti minden konzisztenciáját, tiszta
geometriává, tér és idő nélküli ürességgé válik, amely hatalmas
mennyiségű energiát hordoz.
Ha Hawkingnak lett volna a fedélzeten egy erős távcsöve, és
ezzel követni tudta volna Thorne űrhajóját, látta volna, hogy az
lelassul, majd mozdulatlanul megáll az eseményhorizontot jelző
sötét perem közelében. A Thorne űrhajója által kibocsátott