Guido Tonelli - Idő

Az elektronok negatív elektromos töltéssel rendelkeznek,
ezért ellenállhatatlanul vonzza őket a pozitív
potenciálkülönbség. Nyilvánvaló, hogy amint felgyorsulnak,
meg kell akadályozni az ütközést bármely más anyagi
összetevővel, mert az ütközés következtében energiát
veszítenének, és drasztikusan lelassulnának. Ezért egy csőben
mozgatják őket, amelyből elszívják a levegőt és minden más gáz
maradékát, a lehető legnagyobb vákuumot hozva így létre.
Hogy ne kelljen túl erős elektromos mezőket létrehozni,
olyan gyűrű alakú konstrukciókat használnak, amelyekben az
elektronok többször is áthaladnak ugyanazon a gyorsító zónán.
A pályán megfelelő módon elrendezett, erős mágneses mezők
meggörbítik a pályájukat, hogy folyamatosan a kerület mentén
haladó útvonalon tartsák őket, majd végül előidézzék az
ütközést.
Az egyik megoldandó probléma a relativisztikus
tömegnövekedés. Minél közelebb kerülünk a fénysebességhez,
az elektronra ható gyorsulás annak sebességét csak
jelentéktelen mértékben fokozza, de annál inkább megnöveli a
tömegét. Az elektromágneses mező által az elektronnak átadott
energia felgyorsítja, egyben aránytalanul „fel is hizlalja” az
elektront. Ebben az esetben a speciális relativitáselmélet egy
másik hatásáról beszélhetünk: ez szintén igencsak
megdöbbentő számunkra, hiszen közvetlenül soha nem
tapasztalhattunk hasonlót. A mi világunkban ugyanis, ha egy
tárgyat folyamatosan gyorsítunk, azt tapasztaljuk, hogy a
sebessége növekszik, és soha nem a tömege. Ha például az