Guido Tonelli - Idő

autópályán haladunk, és a lábunkat a gázpedálon tartjuk, a
sebességmérőn követhetjük a gyorsulásunkat. Mindez azonban
azért van így, mert az autónkkal elért 130 km/órás sebesség
nevetségesen alacsony a fénysebességhez képest. Ugyanakkor c -
hez közeledve a rendszerbe juttatott energia már nem tudja
növelni a sebességet, c ugyanis határérték marad, így végül a
tárgy tömege növekszik általa. Ismét igazolódik a tömegnek és
az energiának a relativitáselméletre jellemző ekvivalenciája.
Míg mindennapi tapasztalatunk szerint egy test tömege állandó
marad gyorsulás közben, a fénysebesség áthághatatlan
határához közeledve tömege tovább növekszik, miközben a
sebessége szinte állandó marad.
A modern gyorsítókban a részecskenyalábok gyakorlatilag c
sebességgel száguldanak, és nyugalmi állapotuknál jóval
nagyobb tömegekre tesznek szert. Amikor bekövetkeznek az
ütközések, a gigantikus tömegükben összpontosuló energia a
vákuumba csapódik, és új részecskék egész áradatát szabadítja
fel. Az ütközések során az energia visszaalakul tömeggé, és a
másodperc törtrészére a közvetlenül az ősrobbanás után eltűnt
anyagformák újra életre kelnek. Ennélfogva a nagy kutatási
infrastruktúrák kihalt részecskék előállítására szakosodnak,
valóságos időgépekké válnak, amelyek évmilliárdokkal
repítenek vissza bennünket a múltba, lehetővé téve, hogy
reprodukáljuk és tanulmányozzuk az univerzum
keletkezésének idejére jellemző jelenségeket.
De vigyázat! Ahogy a részecskék közelítenek a
fénysebességhez, a tömegük exponenciálisan nő, ám csak a mi