Guido Tonelli - Idő

új részecskéket állítson elő, akár néhányszor tíz TeV tömegig –
már ha egyáltalán léteznek ilyenek.
Az elektrongyorsítóknak kiegészítő funkciójuk van. Mivel
pontszerű részecskékről van szó, ütköztetésük jóval
egyszerűbb. Ezek a berendezések ideálisak nagy pontosságú
mérések elvégzésére, valamint arra, hogy egészen finom
anomáliák keresésével igyekezzünk feltárni az új fizikát. Az
elektrongyorsítók hátulütője, hogy nem engedik meg túl magas
energiaszintek elérését. Az újabb gyűrű alakú elektrongyorsítók
a tervek szerint 250 és 500 GeV közötti tartományban
működnek majd, miközben felmerültek olyan javaslatok is,
amelyek néhány TeV-os energiaszint elérését célozzák, ez
azonban csak új fejlesztésű, lineáris gyorsítók segítségével
valósítható meg.
Mindenesetre ultrarelativisztikus objektumokról van szó,
azaz olyan részecskékről, amelyeknek a sebessége annyira
megközelíti c -t, hogy a tömegük óriásira duzzad. Ez a helyzet
mind a LEP elektronjai, mind az LHC protonjai esetében, és
mindkét esetben az idő döbbenetes módon lelassul e részecskék
számára.
Vegyük az LHC esetét: miután felgyorsítottuk őket, és
megtörtént az ütközés, a nyalábok órákon át stacionárius
áramlásban maradnak. Ez idő alatt számtalanszor keresztezik
egymást, és a kísérletet végző fizikusok regisztrálják a
legérdekesebb ütközések révén keletkező részecskéket. Néhány
óra elteltével csökken az ütközések intenzitása. Ekkor a kutatók
úgy döntenek, hogy a megmaradt protonnyalábokat kivonják a