Guido Tonelli - Idő

kellemetlen hangzást okoz az emberi fül számára. Mivel e
hangközlépés nyomán megfagyott a vér a hallgatóság ereiben,
azóta is úgy tartják, hogy az ördög keze van a dologban. Aligha
véletlen, hogy a diabolus in musicá t – ahogy másképpen a
tritónuszt nevezik – a hetvenes években a Black Sabbath heavy
metal zenekar is használta leghíresebb riffjeiben, felbukkan
számos horrorfilm zenéjében, de hallhatjuk akkor is, amikor a
rendőrség vagy a tűzoltóság szirénái harsognak.
A tritónusz riadalmat kelt, megrémít, mert valami
szörnyűség előhírnöke. És most rajtunk a sor, nekünk is
gyorsan hangnemet kell váltanunk: a stabil anyag
biztonságérzetet nyújtó és dicső birodalmából lesüllyedünk a
legmulandóbb formák nyugtalan és szorongást keltő világába. A
váltás durva. A kompakt és rendezett, nagy szimfónia,
amelyben a zenekar minden hangszercsoportja szerephez
jutott, hirtelen félbeszakad, és átadja helyét egy ritkás
hangzásnak. Ennek légköre nyugtalanságot kelt, beborítva
bennünket trillák és zörejek véletlenszerű egymásutánjával, no
meg az ütőhangszerek távoli dübörgésével.
A diabolikus hangköz az instabil részecskék pokoli körébe
taszít minket. Az anyag olyan formái ezek, amelyeknek a
létezéséről egészen a közelmúltig halvány sejtésünk sem volt: a
másodperc törtrészére jelennek csak meg, és azon nyomban
megváltoztatják az alakjukat. A mulandó jelenségek világa ez:
létük szinte a semmibe vész, hasonlóan a kísértetek – Hamletet
a legsötétebb kétségbeesésbe taszító – világához.