hogy több évszázadon át élhet. Az elemi részecskék esetében
mindez másképpen van, ugyanis a bomlás valószínűsége
időben állandó, azaz sok közülük azonnal szétesik, de lesznek
néhányan – a legszerencsésebbek –, amelyek az átlagéletkornak
akár az öt- vagy tízszeresét is megérhetik.
Az instabil szubatomi részecskék átlagos élettartama attól
függ, milyen erők hatására bomlanak fel: minél nagyobb a
bomlást előidéző erő intenzitása, annál rövidebb az átlagos
élettartam. A legszerencsésebbek, vagyis a legtovább élő
részecskék azok, amelyek a gyenge kölcsönhatás által
létrehozott reakciók következtében esnek szét. Ez esetben
nagyságrendileg a következő időintervallumokig maradhatnak
fenn: ~10 ÷10 másodperc. Ha elektromágneses erő okozza a
bomlást, akkor az átlagos élettartam ~10 ÷10 másodpercre
csökken, míg az erős kölcsönhatáshoz kapcsolódó bomlások
nagyon rövidek: 10 másodperc körüliek.
Mi szabályozza ezeket a jelenségeket? Netán egy belső óra?
Fogalmunk sincs. Mindössze annyit mondhatunk, hogy a
bomlások véletlenszerű folyamatok, amikor is a részecskék
kvantumos viselkedéséhez kapcsolódó energiaingadozások
vannak túlsúlyban. Valójában ezek az anyagállapotok, amelyek
annyira múlékonyak, hogy egy évszázaddal ezelőttig figyelmen
kívül hagyhattuk őket, rendkívül fontosnak bizonyultak az
anyagot irányító törvények megértésében. Már csak azért is,
mert ők népesítették be az ősrobbanást közvetlenül követő
szélsőséges körülmények között az éppen csak megszületett
univerzumot. Az, hogy laboratóriumainkban
–6 –13
–16 –20–23