Guido Tonelli - Idő

Egy hétköznapi példával élve: gondoljunk a pénzérme
feldobására, amikor a játékvezető arról dönt, melyik csapaté a
kezdőrúgás. Miközben a levegőben forgolódik, az érme semmi
egyebet nem tesz, mint a lehetséges állapotok egyikéből a
másikba kerül, és mintha egyszerre lenne fej és írás. A két,
egymást kizáró állapot szuperpozíciója csak akkor szakad meg,
amikor eléri a futballpálya gyepét. Ezen a ponton megszűnik
minden kétértelműség: vagy fej, vagy írás.
Minden jel arra utal, hogy egy rendszer fejlődése során a
kvantumos objektum két összeegyeztethetetlen mennyisége
nem vehet fel egyidejűleg pontosan meghatározott értékeket –
még akkor sem, ha nincsenek a méréssel kapcsolatos zavarok.
Amikor a mérést végezzük, arra az adott állapotra vonatkozóan
állapítjuk meg ezt a meghatározatlanságot, amelybe a rendszer
belezuhan, de úgy tűnik, mintha ugyanez a meghatározatlanság
minden állapotra érvényes lenne. A kvantumos rendszerek
szabadsága – mármint hogy minden lehetséges létezésmódot
bejárnak – nem korlátlan: kőkemény szabályoknak kell
megfelelniük, amelyeknek értelme sok tekintetben még
homályban marad előttünk. Az egyik ilyen a határozatlansági
reláció: ez egyfajta szigorú tabu, senki sem sértheti meg!
A határozatlansági reláció csak egy a sok dolog közül, amit
még nem értünk a kvantummechanikából. Pedig maga az
elmélet remekül működik, amelyet folyamatosan alkalmazunk,
akkor is, ha még meglehetősen homályos a számunkra. „Senki
sem érti a kvantummechanikát” – állította a Nobel-díjas Richard
Feynman a hetvenes években, és megállapítása ma is igaz.