az illúzióban ringattuk és ringatjuk magunkat, hogy egy
tökéletesen megalkotott, örök és megváltoztathatatlan gépezet
középpontjában állunk. Ezért tölt el bennünket szorongással
minden olyan közjáték, amely megtöri a varázst.
Az élet ideje
Amikor először pillantottam meg ezt a képet, elállt a lélegzetem.
Giorgione óriási festő, aki nagyon kevés művet hagyott ránk.
Fiatalkorom óta a kedvenc művészeim közé sorolom, és járjak a
világ bármely múzeumában, mindenhol keresem az alkotásait.
Még ma is elevenen él bennem az a megindultság, amit akkor
éreztem, amikor a firenzei Pitti-palotában egyszer csak ott
álltam A három életkor című festménye előtt.
Egy klasszikus művészi megoldással a kép a condition
humaine, az emberi lét esendőségével kapcsolatos gondolatokat
tár elénk. Ugyanazt a személyt először fiatalemberként, majd
meglett férfiként, végül öregemberként ábrázolja. A három alak
teljes egyetértésben áll egymás mellett, a legtermészetesebb
módon fedve el a valóságban egymástól több évtizednyi
távolságban lévő események abszurd egyidejűségét. A kép bal
oldalán a megfáradt, élete végéhez közeledő aggastyán felénk
fordul, valósággal átszakítja a táblakép síkját, és elszánt, bús
tekintetével egyenesen a néző pupillájába hatol: „Azt gondolod
talán, hogy téged mindez nem érint? Azzal áltatod magad, hogy
te nem vagy része annak, amit itt látsz?” Ez a vanitas, a
hiábavalóság minden formája elleni szörnyű intelem egyfajta