Guido Tonelli - Idő

rögeszmévé vált, és egy évszázaddal később a festészet egy
másik nagy alakját is gyötörte.
Rembrandt van Rijn több tucat önarcképet: mintegy
harminc rézkarcot, körülbelül tíz rajzot és több mint negyven
festményt hagyott ránk. Utóbbiakat azért festette, hogy azokat
megtartsa magának; egyik sem került tehetős megrendelői
kezébe, akik Európa minden szegletéből felkeresték. Ezeken az
alkotásain jól láthatjuk, milyen aprólékos részletességgel akarta
megörökíteni az idő kérlelhetetlen múlását. Arcbőre
mindjobban megereszkedik, a szeme egyre inkább táskássá
válik, arcán, ott, ahol még nem burjánzottak el a ráncok,
hajszálerek vöröslenek; ezek a színekben feloldódó
ecsetvonások kísérik az életerő fokozatos hanyatlását. Így
Rembrandt egy mesteri önarcképsorozattal ajándékoz meg
bennünket, és ezzel mondhatni megelőlegezte a modern,
digitális face morphing, azaz arcátalakító szoftvereket, amelyek
képesek egy újszülött üde kis arcocskáját másodpercek alatt egy
százéves öregember elaggott arcává változtatni.
Az emberi tapasztalatok közül talán legáltalánosabbnak
mondható érzés, a földi létezés lassú semmivé foszlása minden
kor művészeit izgatta, és nincs ez másképpen ma sem, hiszen
mindenkit emlékeztet a condition humaine legalapvetőbb
jellemzőjére. Ahogyan Lorenzo de’ Medici (Lorenzo il
Magnifico) is megénekelte a Rime XLII. szonettjében: „Mulandó
minden s rövid életű, / oly forgandó a Szerencse idelenn, / csak
a Halál les állandón, örökké.”[^3 ]