Guido Tonelli - Idő

Földi létünk átmeneti jellegének és a ránk váró
elkerülhetetlen végnek a tudata drámai színezetet kölcsönözhet
az időmúlás érzékelésének. Minél inkább közeledik a hanyatlás,
annál határozottabban tudatosodik bennünk, hogy a természeti
jelenségekkel ellentétben – amelyeknek ciklikus
váltakozásaiban a halál és az újjászületés követi egymást –
egyéni életünk egy megszakadó egyenes vonalhoz hasonlítható:
volt kezdete, majd néhány útszakaszt követően többé-kevésbé
hirtelen vége szakad, és örökre a semmibe vész. Az idő múlik,
és vele együtt az élet is kérlelhetetlenül kicsúszik a kezünk
közül.
Ebből a nyugtalanító, rossz érzésből bámulatos dolgok
születtek, így például nagy gondolati építmények: filozófiai
rendszerek és vallási meggyőződések. „A minden semmibe
veszhet” félelmetes érzése a legtehetségesebbeket halhatatlan
művek alkotására vagy emlékezetes tettek végrehajtására
ösztökélte, abban a reményben, hogy az emberek évezredekig
fognak emlékezni rájuk. A művészet számos, még ma,
évszázadokkal később is csodált remeke, valamint a
gondolkodás legmélyebbre hatoló eredményei ennek a nagyon
is emberi félelemnek nagyszerű gyümölcsei.
Egy tökéletesnek és változatlannak tűnő természet
lenyűgöző díszletei között élő, gyarló és halandó fajunk mindig
is egyfajta bukásnak vélte az abszolút mulandóságnak ezt az
állapotát. A legszebb dolgok, amelyeket az emberiség valaha is
létrehozott, abból a vágyálomból születtek, hogy röpke
ittlétének kitörölhetetlen nyomát hagyja maga után. Kezdettől