használtak, és a szavakat vajon hangok vagy ritmikus
testmozdulatok kísérték-e. Ugyanakkor a magzati
testhelyzetben elhantolt és vérszínűre festett halottak nagyon is
hihető feltételezéseket tesznek lehetővé. Minden jel arra utal,
hogy a holttesteket egy újbóli megszületésre készítették elő,
ezáltal a halált átmenetnek tekintették, és így egyfajta jövőt
képzeltek el a csoportot éppen elhagyó egyén számára. Ezért
helyeztek a testek mellé különféle díszes sírmellékleteket, és
talán apró szerszámokkal is ellátták őket, hogy így segítsenek
nekik megbirkózni új létezésükkel. A jelen, a múlt és a jövő, a
történetmesélés és temetés alkotta azt a tartószerkezetet, amely
köré a civilizáció kezdeményei épültek, olyannyira, hogy
emberré válásunk alapelemeinek tekinthetjük őket.
Ennek az új időszerveződésnek másik kézzelfogható,
jelképértékű bizonyítéka az edénykészítés. Az égetett
agyagedények megjelenése mérföldkő az ókori világ
történetében, és az emberi evolúció döntő szakaszát képviselik.
A víz vagy az élelmiszer-tartalékok tárolására szolgáló
edényeket feltaláló kis csoportok új módon szervezték meg az
őket körülvevő teret, és ez az átalakulás visszafordíthatatlan
volt. A képlékeny agyag lehetővé tette számukra, hogy
létrehozzanak egy ürességet, egy üreges teret, amely a világot
kintre és bentre osztja, és ez utóbbi képes a be -fogadásra,
ennélfogva pedig az üres átalakulhat telivé.
A térnek ez a másfajta szerveződése az idő fogalmának
gyökeres változását is magával hozta. Az elválasztás