Guido Tonelli - Idő

„örökkévalóságnak” vagy egyszerűen „életnek” fordíthatnánk.
Ez az idő nélküli idő, a tökéletes, örökre megdermedt pillanat, a
Hérakleitosznál kockajátékot játszó gyermekben
megszemélyesített életszellem. A kairosz (καιρός) a szofisták
számára a megfelelő pillanat, a Hermész jegyében álló, köztes
pillanat a khronosz és az aión között; a kiterjedés nélküli
pillanat, amely olyan szélsebesen tovaillan, mint a szárnyas
istenség. Az eniautosz (ἐνιαυτός) jelentheti az évet, de akár az
időszakot, periódust is, és egyben a khronosz mértéke; önmagát
korlátlanul ismétlő ciklusként kivetülhet akár a végtelenbe is.
Az ezekből a megkülönböztetésekből fakadó filozófiai
reflexióban nyomban buktatókkal és paradoxonokkal találjuk
magunkat szemben. Parmenidész számára az idő csak
képzelgés: a Létező megváltoztathatatlanságával szemben álló
„levésből” sarjad ki. Abszurdnak tartja ezt a felosztást, mert a
pillanatnyi és meghatározása szerint az idő sodrán kívül eső
jelent a múlt és a jövő közé zárja, miközben az előbbi nem
létezik, hiszen már volt, az utóbbi pedig szintén nem létezik,
hiszen még majd lennie kell. Platón később, legalábbis részben,
úgy oldja meg ezt a dilemmát, hogy a múlt, a jelen és a jövő
egymásutánjaként elfogadja az időt, de csakis az anyagi, a
tökéletlen és mulandó világ számára, míg a formák világát, a
dolgok tökéletes és változatlan lényegét az örök, idő nélküli
jelen illeti meg. Ugyanezen a nyomvonalon haladva
Arisztotelész különbséget tesz az égi szférák szabályos és
tökéletes mozgása által meghatározott ciklikus idő, valamint az
örökkévalóságban helyet kapó, időn kívül létező első mozgató