között. Ez a felfogás a modern kor hajnaláig uralni fogja a
nyugati gondolkodást.
Egy keresztény gondolkodó, Hippói Szent Ágoston (Aurelius
Augustinus Hipponensis) lesz az első, aki teljes tudatossággal
interiorizálta, vagyis tette belsővé az idő fogalmát: „Lelkünkkel
mérjük az időt.” Kétségbe vonja a múlt, a jelen és a jövő
valóságát, minthogy az első már nincs, a harmadik még nincs,
és még maga a jelen idő is, ha mindig jelen lenne anélkül, hogy
múlttá válna, már nem idő lenne, hanem örökkévalóság.
Miközben azonban ízekre szedi a lényegét, Szent Ágoston
tudatállapotok egymásutánjaként mégiscsak visszanyeri az idő
fogalmát: „Észrevesszük, Uram, az idők terjedelmét.
Összemérjük őket, és az egyiket hosszabbnak, a másikat
rövidebbnek mondjuk.” Három különböző idő azonban csak a
lelkünkben létezik: „A lelkemben ugyanis ez a három valami ott
van, de máshol meg nem találhatom. Emlékezésünk: jelen a
múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a
jövőről.”
Azzal, hogy az időt belsővé tette és a lélek kiterjesztésére
redukálta, Szent Ágoston a Kr. u. 4. században előrevetíti azt,
amire a modern idegtudományok fejlődése lenyűgöző
mennyiségű bizonyítékkal hívta fel figyelmünket: az időérzék
hangsúlyos jelenléte az emberi érzékelésben fajunk túlélésének
nélkülözhetetlen eszköze.
[ 4 ][ 5 ][ 6 ]