Guido Tonelli - Idő

új módszerei lehetővé tették, hogy az egyének népes közösségei
élelmiszert és erőforrásokat halmozzanak fel. Mindez azonban
azzal járt, hogy a vetés és a betakarítás megszervezéséhez
követni kellett az évszakok ritmusát, vagy előre kellett jelezni
egy-egy nagy folyó időszakos áradását. Ilyenformán a
holdfázisok, a nap-éj egyenlőség, a föld vadon termő vagy
megtermelt gyümölcseinek vissza-visszatérő érési időszaka az
idővel való új kapcsolat alapjává vált.
Számos kultúrában az alapító mítoszok összefonódtak a
naptár megalkotásával, és így az idők kezdetét egy dátummal
határozták meg. A maják számára ez az időpont Kr. e. 3114.
augusztus 11-e volt, a Biblia szerint pedig a világ teremtése Kr.
e. 3761. október 6-ára esett. A hagyományos naptárt követő
ortodox zsidók számára napjainkban is ez az időszámítás van
érvényben.
A legrégebbi időmérő eszközt a Kr. e. 1500 körüli
Egyiptomban dokumentálták: kezdetleges napóra volt ez, amely
egy pálca vagy egy obeliszk által a földre vetett árnyékot
használta. Az idő mérésére víz- és homokórákat is
kifejlesztettek. A Nap látszólagos mozgása, a Szíriusz csillag
feltűnése és a Hold, a maga közel egy hónapos ciklusával,
alkották az első naptárak alapját. Az egyiptomiak számára az év
június 20-án kezdődött, azon a napon, amikor a Nílus áradása
elérte Memphiszt, és három, egyenként négy hónapos évszakra
(áradás, a föld újbóli kiemelkedése a vízből és aratás) oszlott.
Az egyiptomiak már Kr. e. 2150 óta szegmensekre osztották
az éjszakát. A napot két egyenlő, egyenként 12 órás részre