Guido Tonelli - Idő

naptárreformot Julius Caesarnak köszönhetjük, ezért lett a neve
julián (vagy Julianus-) naptár.
A keresztény időszámítást, vagyis azt a gyakorlatot, hogy
Jézus Krisztus születésétől számoljuk az éveket, 525-ben vezette
be Dionysius Exiguus („Kis Dionüsziosz”), szkíta származású,
katolikus szerzetes, a csillagászat és a matematika mellett
bibliatudós. Hasonló folyamat zajlott le valamivel később az
iszlám világban: az éveket 622-től kezdték számolni; ez volt a
hidzsra időpontja, amikor is Mohamed elhagyta Mekkát, hogy
Medinába menjen. Napjainkban a legelterjedtebb naptár,
amelyet az európaiak más kontinensekre is átvittek, és
mindenhol használnak világi célokra, a Gergely-naptár, a julián
naptár módosított változata: ezt XIII. Gergely pápa vezettette be
1582-ben.
A clock szó, ahogyan angolul az „órát” nevezzük, a német
Glocke, azaz „harang” szóból származik, és őrzi annak
emlékezetét, hogy Európában a kora középkorban sok
évszázadon át a templomok és kolostorok harangjának hangja
határozta meg a közösségek életének ritmusát. A harangütések
tagolták a nappalokat és az éjszakákat, hirdették az ünnepeket
és a politikai gyűléseket. Harangok ébresztették a települések
lakóit, tudatva velük, hogy kezdődik a munka, és előre jelezték,
amikor közelgett a naplemente, így mindenki időben
hazatérhetett a lakhelyére. A félrevert harangok egybehívták az
embereket, ha tüzet kellett oltani, vagy ellenséges támadást
kellett visszaverni. Ha a harang gyászos hangon szólt, akkor
imára szólított fel egy haldokló lelki üdvéért. A harangozás