olyan mély gyökeret vert a középkori városok életében, hogy az
így kialakult szokások hosszú időn át fennmaradtak, és
századokkal túlélték még az első órák megjelenését is.
A kifinomultabb időmérő eszközök megalkotására a
középkor végén, a városok és a városi gazdaság újjáéledésével
alakult ki igény. A kereskedők ideje fokozatosan felülkerekedett
az egyház idején.
A legelső órák igazi műalkotások, az emberi találékonyság
mesterművei voltak, de ahhoz, hogy szabályosan működjenek,
állandóan utána kellett igazítani őket. Az időmérőket a városok
központi terén álló tornyokba vagy a templomok
harangtornyába építették be, és azokat az órákat vagy a nap
legfontosabb eseményeit jelző, mechanikusan mozgó
szerkezetekkel, gépemberekkel és bábukkal látták el. Ezeknek
az óraműveknek az emberek valósággal a csodájára jártak: igen
gyakran gyerekekből és a városban tartózkodó vidéki
parasztokból verbuválódott kis tömeg ácsorgott előttük.
Ugyanakkor a jólét szimbólumaként irigység és konfliktusok
forrásává is válhattak. Az akkori háborúkban, amikor egy
legyőzött várost az ellenség kifosztott, az órákat
eltulajdonították, és hadizsákmányként közszemlére tették. A
franciaországi Dijonban, a Notre-Dame-székesegyház
harangtornyában még ma is látható a sokak által az első
európai mechanikus órának tartott „jacquemart”; a flamand
Kortrijk (Courtrai) város számára a 14. században készített
műszaki csodát Burgundia hercege, II. Merész Fülöp
[ 7 ]