Guido Tonelli - Idő

válik. A világegyetem eseményei ebben a változatlan, minden
iránt a legnagyobb közönyt tanúsító környezetben bontakoznak
ki. Newton ideje a kozmikus anyagtól teljesen független,
abszolút idő, ezért kortársa, a filozófus George Berkeley azzal
vádolta meg, hogy újra bevezette a tudományba a metafizikát.
Az abszolút időből következik az események szimultaneitása:
mindig pontosan meghatározható az a pillanat, amikor két
esemény egyidejűleg bekövetkezik, még ha nagy – virtuálisan
akár végtelen nagy – is a távolság közöttük.
Ez a megközelítés a legismertebb számunkra. Lehetővé tette,
hogy az időt kezdetben úgy hasznosítsuk, hogy azt fajunk
túlélésének eszközévé tegyük, majd azt is megengedte nekünk,
különös, antropomorf majmoknak, hogy elfoglaljuk bolygónk
valamennyi ökológiai fülkéjét. Csakhogy épp abban a
korszakban, amikor azzal áltattuk magunkat, hogy uraljuk az
időt, mind kisebb részekre osztva azt, midőn már tényleg azt
hittük, hogy nyakon csíptük, ismét kicsúszott a kezünkből.
Az abszolút időnek ezt a felfogását a modern fizika
komolyan megingatta. Épp az idő legteljesebb diadalának
pillanatában, amidőn már minden területen Khronosz
határozza meg a társadalom életének ritmusát, amikor már úgy
tűnik, hogy az elért precizitás révén az idő legrejtettebb
útvesztőinek kifürkészésében sincsenek határok – nos, az idő
épp ekkor kerül válságba: meginog, megcsavarodik, végül ezer
darabra hullik szét.