kapcsolatban nem állónak tekintjük az időt, amelyet
rendíthetetlenül mér egy mindentől függetlenül, állandó
sebességgel előrehaladó óra, akkor paradoxonok kusza
hálójába bonyolódunk.
A cseppfolyóssá váló és összetöredező idő
Newton és Galilei számára a dolgok egyszerűek voltak. Álló
helyzetből eldobok egy követ, amelynek a földhöz viszonyított
sebessége 30 km/óra. Ha ugyanezzel az erővel dobom el,
miközben egy 50 km/óra sebességgel vágtató lovon ülök, a
sebessége 80 km/óra lesz. Minden világos, bárki ellenőrizheti. A
sebességek összeadódásnak törvényével van dolgunk.
Ha ellenben a lovas ugyanezt nem kővel teszi, hanem
fotonokat, azaz fényrészecskéket indít útnak – egyszerűbben
fogalmazva, meggyújt egy zseblámpát vagy egy lézeres mutatót
használ –, gyökeresen megváltoznak a dolgok. A mozgó testek
által előidézett elektromágneses jelenségek tele vannak
buktatókkal, mivel a fény terjedési sebessége vákuumban
állandó: mindig egyenlő c -vel. Semmi nem haladhat ennél
nagyobb sebességgel.
Ezen a ponton csapdába esünk: vagy feladjuk azt a
hipotézist, hogy a fénysebesség állandó, vagy kénytelenek
vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a vágtázó lovas
számára a tér és az idő torzul. Csak így igazolható az a
megfigyelés, hogy a fény terjedési sebessége nem nő, habár a
lézer, amely kibocsátja, ugyanolyan sebességgel halad, mint a