bekövetkeztéig minden esetben ismételten végigjárják a maguk
útját. Meglehetősen elterjedt látásmód volt ez: a sztoikusok –
köztük Nemesziosz, aki Kr. u. 400 táján a szíriai Emesza
püspöke volt – 36 000 vagy 72 000 éves ciklusokat határoztak
meg, amelyek után meghatározott időpontokban az egész világ
lángba borul, és minden ugyanúgy kezdődik elölről. „És lesz egy
új Szókratész meg egy új Platón, és mindegyik ember
ugyanolyan lesz, ugyanazok lesznek a barátaik, és ugyanazok
az emberek lakják majd a városokat.”
Szent Ágoston megtöri az örökké tartó ciklikus fejlődésnek
ezt a sugallatát, és az emberi időt az örökkévalóság egy rövid
kitérőjének tekinti. Az idő a teremtéssel kezdődik, és az utolsó
ítélettel végzi be. Punktum.
A 20. század elején az idő eredete nem volt érdekes
probléma a tudósok számára. Az időt valamiképp
természetesnek vették, mint ahogyan a világegyetemet, az
anyagot és az energiát is. A téma két járulékos esemény miatt
került fokozatosan a középpontba, és ezek még a
legmakacsabbul ellenkezőket is arra késztették, hogy vegyék
fontolóra azt a meglepő gondolatot: az időnek, akárcsak az
univerzumnak, lehetett kezdete.
Az idő kezdete
1927-ben Georges Lemaître belga fizikus, katolikus pap
megfogalmazta Einstein egyenletének időfüggő megoldását. Az
ő forgatókönyvében a világegyetem térideje tágul, és a
[ 14 ]