Guido Tonelli - Idő

születésének időpontjára: erre 13,8 milliárd évvel ezelőtt
kerülhetett sor. És felfedeztük, hogy tulajdonságai életének
legelső pillanataiban még ennél is elképesztőbbek voltak.
Ijesztő sebességgel és szinte elképzelhetetlenül rövid idő alatt
volt képes felfúvódni, egy olyan, bizonyos szempontból még
mindig homályos fázison átesve, amelyet „kozmikus
inflációnak” (cosmic inflation) nevezünk. Ez a „táguló
világegyetem”, és bár a kezdeti paroxizmális tágulás azonnal
erejét vesztette, a téridő megtartotta ezt a tulajdonságát, vagyis
a tágulást, folyamatosan terjeszkedve tovább. És nincs ez
másként ma sem, jóllehet mindez az első pillanatok szédítő
tempójához képest jóval enyhébb formában zajlik.
A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás olyan, akár egy
hatalmas, a téridővel, valamint a tömeg-energiával kapcsolatos
eseményeket tároló memóriabank. Az egész világegyetem
termikus egyensúlyban van ezzel a fotonfürdővel, amely
évmilliárdok óta körülveszi, és ez teszi lehetővé számunkra,
hogy értékes információkat nyerjünk hosszú történetéről. És
még sok titok rejtőzik benne.
Az ősfotonokat az anyag sok százezer évre csapdába ejtette,
majd kiszabadultak a szorításából, és mindenfelé szabadon
száguldani kezdtek. Ezzel szemben az ősi gravitációs hullámok,
ezek a téridő őrjöngő kitágulásakor keletkezett iszonyatos
perturbációk, saját gyengeségük védelmét élvezve, az első
pillanattól kezdve szabadon bolyongtak. A kölcsönhatás,
amelybe bármivel is léptek, annyira gyenge volt, hogy még az
ősi világegyetem rendkívül forró és sűrű anyaga sem volt képes