Minden eltávolodik mindentől, és a világegyetem sötét,
hideg és barátságtalan lesz, olyannyira, hogy lassan, de
elkerülhetetlenül megszakadnak a csillagok kialakulását és az
energiacserét lehetővé tevő ciklusok, amelyek a naprendszerek
dinamikájának és bolygóikon az életnek a forrásai. Egyfajta
gyászos, halotti lepel borul majd végül az univerzumra, amely
elképzelhetetlenül hosszú ideig fennmarad még, halott csillagok
hatalmas, haszontalan nekropoliszaként.
Univerzumunk hőhalálának perspektívája nem hagy teret a
reménynek, és János apokalipszisénél, a Jelenések könyvé nél is
komorabb. Még ha az összes csillag magába fordulna is, a
tágulását folytató téridővel a végtelenségig ismétlődne egy
hiábavaló idő. Utóbbi egyre vontatottabb átalakulásokat jelez,
és olyan lelassult ritmusokat határoz meg, hogy azok
sorvasztóvá, üressé válnak, míg végül minden a semmibe vész.
Az idő a nagy kozmikus távolságok világában
Nem véletlen, hogy Einstein általános relativitáselméletének
első megerősítései kozmikus jelenségek megfigyeléséből
származnak. A tömeg-energia által meggörbített téridő
jellemzői jobban érthetővé válnak, ha eltávolodunk a
bolygónktól, és a nagy távolságok világába merészkedünk.
Természetesen az általános relativitáselmélet hatásai a
Földön is jelen vannak, de a léptékük olyan kicsi, hogy
elhanyagolhatjuk őket, kivéve, ha nagy pontosságot igénylő
műveleteket kell végrehajtanunk. Ilyen például a globális