nem bocsátanak ki fényt, mint például a fekete lyukak és a
neutroncsillagok. Vagy a nagy intergalaktikus gázszálak, a
sugárzás különböző formái, mindenekelőtt pedig a mindenség
fő összetevőit jelentő sötét anyag és sötét energia.
Amikor ilyen nagy számokkal van dolgunk, könnyen
elveszítjük a nagyságrendek iránti érzékünket. Ebben az
esetben segítségünkre lehet a gombostűs trükk. Keressünk elő
egy ilyen kis fémbigyót, és a hegyes végénél fogva tartsuk meg
az ujjaink között. Ha kinyújtjuk a karunkat az ég felé, az
égboltnak az az apró gombostűfejtől kitakart része valóban
nagyon parányi, és mégis, alatta számtalan, csillagok
százmilliárdjaiból álló galaxis húzódik. Amikor a nagy, modern
teleszkópokat úgy irányították, hogy az univerzum látszólag
kihalt területeit fürkésszék, csak ki kellett tudni várni, és
kiderült, hogy mindenütt világok töméntelen sokasága rejtőzik.
A Nap és a Naprendszerünk bolygói közötti távolságok
megszokott földi helyváltoztatásainkhoz viszonyítva óriásiak,
de elenyészőek, ha a csillagok közötti távolsággal vetjük össze
őket. A Föld 150 millió kilométerre kering a Naptól, de a
Proxima Centauri távolsága, habár az a legközelebbi csillag,
még így is 4,2 fényév. Márpedig egy fényév mintegy 9500
milliárd kilométernek felel meg.
És hogy képet nyerjünk egy galaxis méretéről, vegyük
tekintetbe: csak azért, hogy elérjük saját Tejútrendszerünk
középpontját, mintegy 26 000 fényévnyi távolságot kellene
megtennünk. Ha viszont az Andromédát, a hozzánk legközelebb