évezredekbe telik, mire eljut egyik helyről a másikra,
beláthatjuk, hogy a közös jelen gondolata semmivé foszlik.
Csodás illúziók és fantasztikus kimérák
Amikor nagyon távoli objektumokat figyelünk meg, ma a távoli
múltban történt jelenségeket látunk, így minden csillagászati
megfigyelés időutazássá válik. Ha a távolságok úgymond kicsik,
hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a késleltetést, és
úgy teszünk, mintha időfogalmunkat még mindig ki tudnánk
terjeszteni a bennünket körülvevő térre. A Nap fénye például
alig több mint nyolc perc alatt éri el a Földet, de ez az eltérés
elég kicsi: megengedhetjük magunknak, hogy ne vegyünk
tudomást róla. Senki sem gyanakszik arra, hogy abban a nyolc
percben, amely a Nap felszínéről érkező fotonok kibocsátása és
a retinára történő megérkezésük között eltelik, valami komoly
dolog történhetett életet adó csillagunkkal. Midőn azonban az
időintervallum számottevő mértékűvé válik, minden
megváltozik.
Ha teleszkópjainkat használjuk, és egy szép képet rögzítünk
az Androméda-galaxisról, tudjuk, hogy a fény rendkívül hosszú
utat tett meg; akkor hagyta el Tejútrendszerünk
testvérgalaxisát, amikor valahol Afrika szarvánál megtörtént a
Homo, az emberi nem – amelyhez mi, Sapiensek is tartozunk –
leválása az afrikai ausztralopitekuszról (Australopithecus
africanus). A véletlen úgy hozta, hogy ezek a fotonok épp akkor
indultak útnak, amikor egy különös majomcsalád az első