elhunyt hatmillió zsidó minden bizonnyal az Európai Színház háborús áldozatainak igen
jelentős hányadát tette ki, számuk százszorosa a Blitz során elhunyt britek számának, és
több tucatszor több, mint az összes amerikaiak, akik ott estek el a csatában. Ezenkívül az
ártatlan civilek elleni bûncselekmény puszta szörnyûsége minden bizonnyal a lehetõ legjobb
igazolást adta volna a szövetséges háborús erõfeszítésekre. Mégis, sok-sok éven át a
háború után egy nagyon furcsa amnézia uralta a legtöbb vezető politikai főszereplőt e
tekintetben.
Robert Faurisson, egy francia akadémikus, aki az 1970-es években kiemelkedő
holokauszttagadóvá vált, egyszer rendkívül érdekes megfigyelést tett Eisenhower, Churchill
és De Gaulle emlékirataival kapcsolatban:
A második világháborúról szóló három legismertebb munka Eisenhower tábornok
Keresztes hadjárata Európában (New York: Doubleday [Country Life Press], 1948),
Winston Churchill A második világháború (London: Cassell, 6 köt., 1948-1954) ,
valamint de Gaulle tábornok Mémoires de guerre- je (Párizs: Plon, 3 köt., 1954-
1959). Ebben a három műben nem utolsósorban említést tesznek a náci gázkamrákról.
Eisenhower keresztes hadjárata Európában egy 559 oldalas könyv; Churchill második
világháborújának hat kötete összesen 4448 oldal; de Gaulle háromkötetes Mémoires de
guerre című műve pedig 2054 oldalas. Ebben az 1948 és 1959 között megjelent, összesen
7061 oldalas (bevezető részeket nem számítva) írástömegben nem találunk említést sem
náci „gázkamrákról”, sem a zsidók „népirtásáról”, sem „hatról”. millió” zsidó áldozata a
háborúnak.
Tekintettel arra, hogy a holokauszt ésszerűen a második világháború legfigyelemreméltóbb
epizódja, az ilyen feltűnő mulasztások szinte arra kényszerítenek bennünket, hogy
Eisenhowert, Churchillt és De Gaulle-t az „implicit holokauszttagadók” közé soroljuk.
Lipstadt és más neves holokauszttörténészek, például Lucy
Dawidowicz könyvei hevesen elítélték Amerika vezető
történészeinek és más tudományos tudósainak hosszú listáját, mint
burkolt vagy nyílt holokauszt-tagadókat, azt állítva, hogy még
évekkel később is figyelmen kívül hagyják vagy vitatják a holokauszt
valóságát. a háború véget ért. Még figyelemreméltóbb az a tény,
hogy a befolyásos zsidó csoportok, mint például az ADL, a második
világháború utáni években még a legnyilvánvalóbb holokauszt-
tagadást sem voltak hajlandók megtámadni vagy
kritizálni. Kutatásom során erre egy különösen feltűnő példát
fedeztem fel:
Néhány évvel ezelőtt a kezembe akadt egy teljesen homályos, 1951-ben írt könyv, melynek
címe: Vasfüggöny Amerika fölött , John Beatytől, egy tekintélyes egyetemi tanártól. Beaty
háborús éveit a katonai hírszerzésben töltötte, azzal a feladattal, hogy elkészítse az összes
vezető amerikai tisztviselőnek eljuttatott napi tájékoztató jelentéseket, amelyek
összefoglalják az előző 24 órában szerzett hírszerzési információkat, ami nyilvánvalóan
jelentős felelősséggel járt.
Buzgó antikommunistaként úgy vélte, hogy Amerika zsidó lakosságának nagy része mélyen
érintett a felforgató tevékenységben, ezért komoly veszélyt jelent a hagyományos amerikai