Nemzetközi kollégák már rámutattak arra, hogy a korábbi keretek és korlátok
eltűnésével (maga a világrend hanyatlása, ami ma már általánosan elismertnek
tűnik) összefüggésben a szunnyadó konfliktusok és viták szinte elkerülhetetlenül újra
felszínre törnek. Ami a korábban létező megállapodások által visszatartott / visszafogott
volt, az most kitör.
Elvileg minden teljesen hagyományosan történik; így volt ez korábban is, és így lesz
ezután is. A világpolitika ideologizálódása a huszadik században azt jelentette, hogy annak
a politikai korszaknak a vége önmagában is nagyon ideologikus volt.
Győzedelmeskedett az a nézet, hogy az emberiség megtalálta az optimális politikai
modellt, amely a korábbi konfrontációkat lezárja. ✔
Csak így magyarázható például az a meggyőződés, hogy az államhatárok körvonalai a
- században sem fognak változni (vagy csak kölcsönös megegyezéssel), mert ez már
eldőlt és így alakult.
Európa és más kontinensek történelmi tapasztalatai bármely történelmi korszakot
is nézünk, nem támasztják alá ezt a feltételezést - hiszen a határok mindig alapvetően
változtak.
Az erőviszonyok és a lehetőségek változása pedig elkerülhetetlenül felveti a területi
határok elmozdításának vágyát.
A másik dolog az, hogy a területek jelentősége ma más, mint a múltban volt.
- Bizonyos terek közvetlen ellenőrzése ma már több költséggel járhat, mint
haszonnal, míg a közvetett befolyás sokkal hatékonyabb eszköz lehet.
Bár érdemes megjegyezni, hogy 15-20 évvel ezelőtt, a gazdasági és politikai globalizáció
csúcspontján gyakran hangoztatták, hogy a teljesen összekapcsolt "lapos" világban a
földrajzi és anyagi közelség már nem számít.
A világjárvány volt az első és legélénkebb érv ezzel a megközelítéssel szemben.
- A válságok jelenlegi láncolata arra kényszerített, hogy visszatérjünk a
regionális és a globális közötti alárendeltség szerepéről szóló klasszikusabb
elképzelésekhez.