De 1999-ben Moszkva világosan látta, hogy a nemzetközi jog nem nyújt
garanciákat a globális színtéren.
Jugoszláviát minden komolyabb indok nélkül pusztították el, egyszerűen azért,
mert a nyugati politikusok így döntöttek.
- Az ország elvesztette területének egy részét, és az elszakított enklávét etnikai
tisztogatásnak vetették alá, miközben a világ szemet hunyt. - És mindezt a "szabályokon alapuló nemzetközi rend" leple alatt tették.
A területi integritást a nemzetközi jog egyik sérthetetlen
alapelvének tekintették, de ezt is lábbal tiporták.
Ráadásul a balkáni háborúk és konfliktusok általános összefüggésében minden
felelősséget Jugoszláviára/Szerbiára hárítottak, függetlenül attól, hogy a szerbek
lázadók voltak-e, akik a kormány ellen harcoltak, vagy fordítva.
Mindez nem hasonlított az igazságosságra vagy a jogra.
Világossá vált, hogy sem a megállapodások, sem a nemzetközi
jog nem védheti meg egyik országot sem, beleértve Oroszországot
is, a külső katonai erővel szemben és hogy az országok csak a
politikai helyzetre és saját képességükre támaszkodhatnak, hogy
megbirkózzanak a fenyegetésekkel.
Ez a felismerés kétszeresen is fontos volt, mivel Oroszországnak hasonló problémája volt a
csecsenföldi iszlamista felkelőkkel.
A Kreml nem tudott nem arra gondolni, hogy ha a Nyugat ezt az ürügyet
felhasználhatta Jugoszlávia megtámadására, akkor ugyanezt a stratégiát
alkalmazhatja Oroszország ellen is.
Másrészt Moszkva arra az ésszerű következtetésre jutott, hogy ha egy döntőbíró úgy
csavarja ki a szabályokat, ahogy neki tetszik, akkor elveszíti tekintélyét.
Az orosz interneten a mai napig népszerű az "Ön nem érti, ez az eset más" szarkasztikus
kifejezés - amely azoknak a képmutatására utal, akik másokat elítélnek bizonyos
cselekedetekért, miközben maguk is elítélendő magatartást tanúsítanak -.
Az orosz politikai elit számára Koszovó a "más eset" klasszikus
példájává vált.
Nyugati újságírók és politikusok gyakran hangsúlyozták, hogy a koszovói helyzet
egyedülálló.