Korábban az amerikaiak jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban
ki akarta vonni magát az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány
létrehozásával vagyonának jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná
alakította át.
Ez a vagyon továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A
pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza saját
privát intézményrendszerét és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a kutatók lehetnek
"konzervatívok" vagy "liberálisok", objektíve azonban a pénzoligarchia hatalmi
apparátusának a részét képezik és az ő stratégiai céljait valósítják meg.
A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött könyvkiadók a velük szemben kritikus
könyveket nem jelentetik meg, míg a hasznosnak ítélt könyveket jelentős
támogatásban részesítik. A nagy kiadók és könyvforgalmazó hálózatok által
mellőzött művek rendszerint kis példányszámban jelenhetnek csak meg, emiatt
tudatformáló hatásuk is elmarad.
Ugyanez a helyzet az írott és az elektronikus tömegtájékoztatással is. A
pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba helyezett
tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről folyjék irányított
társadalmi párbeszéd, és mi legyen gondosan elhallgatva.
A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart.
A pénzoligarchia nemcsak eladósította a
vezető ipari államokat, köztük az Egyesült
Államokat is, de kiépítette a nemzetközi
szervezetek és intézmények olyan hálózatát,
amelyek fokozatosan a nemzeti alkotmányok
helyébe lépnek.
Amerikában az alkotmány egyes rendelkezéseit
úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az általuk létrehozott nemzetközi
szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott alapokmányainak, és az akaratukat
tartalmazó különböző nemzetközi szerződéseknek. A demokrácia formális
működésének a biztosítása azonban fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív
demokrácia működtetésére az átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges
különbségeket kreálnak, pl. a választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a
lebonyolítására.
Az ún. "kétpárti külpolitika" semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a
pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a
kiválasztott politikai elit "A" és "B" csapata között.
Ez a körülmény vezetett, pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai
társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán a tanúja lehetett. Olyannyira nem
volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló szervezete, a new
yorki CFR, által kiválasztott két elnökjelölt között, hogy a választók csak "ugyanaz" és
"majdnem ugyanaz" között dönthettek.