Philip Snowden brit parlamenti képviselő így értékelte a
Versailles-ban a legyőzöttekre kényszerített békediktátumot:"A szerződés kielégítheti a
brigantikat, az imperialistákat és
militaristákat. Halálos döfés
mindazok számára, akik remélték,
hogy a háború vége békét hoz.Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború
megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban
elesettek elárulása. A szerződés napvilágra
hozza a szövetségesek igazi céljait."
Lord Curson is kijelentette, hogy a versailles-i szerződés nem békeszerződés,
hanem csupán az ellenségeskedés félbeszakítása.
Még Lloyd George is azt mondotta, hogy
"van egy írásbeli dokumentumunk, amely
garantálja húsz éven belül a háborút... Ha Önök
egy népre (Németország) olyan feltételeket
kényszerítenek, amelyek nem teljesíthetőek,
akkor arra kényszerítik, hogy vagy megszegje a
szerződést, vagy háborúba kezdjen. Vagy
módosítjuk ezt a szerződést és elviselhetővé
tesszük a német nép számára, vagy ha felnő az
újabb nemzedék, az fogja ezt megkísérelni."
E. C. Knuth írja "Empire of The City" című munkájában, hogy a
versailles-i diktátum pénzügyi feltételei a legirreálisabb részét
képezték ennek az álnok okmánynak, mivel a gyakorlati
végrehajtás szempontjából lehetetlen rendelkezéseket írt elő.
Már említettük, hogy a fegyverszünetet követő blokád
következtében nyolcszázezer német halt éhen.
Ezután pedig elviselhetetlen jóvátételi terheket raktak
Németországra. Az első részletet, húszezer millió márkát, 1921. májusáig ki
kellett volna fizetni. Amikor ennek csupán a fele került ténylegesen kifizetésre, a
franciák a Ruhr-vidék megszállásával fenyegetőztek azért, hogy a jóvátételi
fizetés teljes összegét kikényszerítsék.