Az egyetlen kivétel Amerika világtól való elzárkózása alól a Kínával
szembeni kemény fellépésre vonatkozó kétpárti konszenzus.
A demokraták és a republikánusok egyaránt hajlandónak bizonyultak arra, hogy kihívást
intézzenek Pekinghez olyan módon, amely történetesen hazai népszerűséget ígér. A vámok
esete például figyelemre méltó. Valós gazdasági indokok szólnak amellett, hogy reagáljunk
Kína kulcsfontosságú iparágaknak nyújtott kiterjedt támogatásaira és hogy saját iparpolitikát
folytassunk. A vámok azonban jelentős belföldi költségekkel járnak és azzal a kockázattal
járnak, hogy globális kereskedelmi háborút robbantanak ki. Nem nehéz azt gyanítani, hogy
mindkét oldal azért fogadta el őket jórészt, mert ez lehetővé teszi a politikusok számára,
hogy a gyártás reneszánszát ígérjék azokban az államokban, mint Michigan és
Pennsylvania, amelyek olyan nagy szerepet játszanak a választói testületben.
Sokkal kevésbé egyértelmű, hogy bármelyik párt hajlandó lenne olyan politikákat
elfogadni, amelyek valószínűleg népszerűtlennek bizonyulnak.
Vajon Kamala Harris vagy Trump hajlandó lenne-e kockáztatni
amerikai katonák életét azért, hogy fenntartsák az amerikai
elrettentő erőt a Tajvani-szorosban?
Trump korábban megjegyezte, hogy a sziget védelme nem is lehetséges:
„Tajvan 9500 mérföldre van. Kínától pedig 68
mérföldre van"És ha nem lesznek bakancsok a szárazföldön, vajon bármelyik
jelölt hajlandó lenne-e olyan szankciókat bevezetni, amelyek
érdemben ártanak Kína gazdaságának, ha ugyanezek a
politikák komoly gazdasági sokkhoz vezetnének odahaza is?A válasz mindkét kérdésre valószínűleg nem.
- Trump például nyilvánosan siránkozott azon, hogy a „mérhetetlenül gazdag” Tajvan
elvette Amerika chip-üzletét; az Európával kapcsolatban gyakran tett megjegyzéseit
megismételve felszólította a szigetet, hogy „fizessen a saját védelméért”.
Ez a kétpárti meghátrálás furcsa helyzetbe hozza Amerikát. Könnyű lenne azt hinni,
hogy a világ rendfenntartóját játszani akaró akarat eltűnt. ❌
Bizonyos körökben már írják a gyászjelentéseket arról, amit egészen a közelmúltig a világ
egyetlen megmaradt szuperhatalmának hittek.
Harold James történész Trump első elnökségének utolsó napjaiban „kései szovjet
Amerikának” nevezte az országot.
Niall Ferguson eközben most arra a következtetésre jutott, hogy az Amerika és Kína
közötti új hidegháborúban, amit ő az új hidegháborúnak tart, inkább az előbbi, mint az
utóbbi hasonlít a Szovjetunióra.