legalábbis a lehető legnagyobb mértékben semlegesítse a rendszeren kívüli pártokat
és azok növekvő támogatottságát.
Minél nagyobb a persona non grata entitások száma, annál nehezebb lesz koalíciót
alkotni a részvételük nélkül. Ehhez a többiek ideológiai kiegyenlítésére van szükség, ami
értelmetlenné teszi a választási folyamatot. A kampány során a pártok a különbözőségeiket
hangsúlyozzák, utána pedig kénytelenek a hasonlóságaikra koncentrálni.
Ez elvileg normális; ez a lényege minden olyan többpárti demokráciának, amelyben kettőnél
több főszereplő van, és ezek a választási eredményeken alapuló ellenkompromisszumok
alapján egyesülnek.
De az „elefánt megjelenése a szobában” - olyan politikai erőket
jelent, amelyek befolyása egyértelműen növekszik, de kormányon
való részvételüket illegitimnek tartják - eltorzítja az addig
természetes folyamatot.
A régi riválisok összefogása nem azért történik, mert az alapvető érdekeiket szolgálja,
és nem is ésszerű engedmények alapján, hanem a „bármit, csak ezt ne!” kissé
pánikszerű légkörében.
Ennek eredményeképpen pontosan az reprodukálódik, ami a szélsőséges, de ideológiailag
címkézett mozgalmakat vonzóbbá teszi: a tiszteletreméltó erők összeolvadása egy közös
centrista tömeggé, amely homályos és most már gyakran „gumiszerű” nézetekből áll és
minden irányba nyúlik (helló Macron és társai).
Így nem a nézetek, hanem a kóserek dichotómiáját kapjuk - a „tiszta Versus a tisztátalan
ellen”.
Ez irritálja a választókat és egyre nő azoknak az aránya, akik úgy gondolják, hogy citromot
adnak el nekik. És ők a „tisztátalanok” felé húznak, akik becsületesebbnek tűnnek
számukra. Ez egy ördögi kör.
Eddig mindenhol (Olaszország kivételével) a „szélsőségesek” nem rendelkeztek elég
ügyességgel és ravaszsággal ahhoz, hogy túljárjanak ellenfeleik eszén ebben a
választások utáni játékban. Az olasz eset pedig azt mutatja, hogy aki „megöli a
sárkányt”, az végül lemásolja azt.
Mindazonáltal a „rosszul” szavazó elégedetlenek számának növekedése lineáris. Ez
az, ami megrémíti az establishmentet. Bár eddig sikerült megtartania a kormányrudat, nem
biztos, hogy ezután is így lesz.
Ésszerűen feltételezhető, hogy középtávon az ilyen folyamatoknak a széles európai politikai
tájkép átalakulásához kell vezetniük.
Furcsa módon azonban a jelenlegi állapotában meglehetősen stabil. Valójában senki sem
fogalmazott meg meggyőzően ideológiai alternatívákat a jelenlegi, amerikai égisz alatt
álló „európai értékekkel” szemben.