szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni. Csak a majdnem teljesen
megvakult Ursulában volt annyi lélekjelenlét, hogy felismerje az ellenállhatatlan fuvallat
természetét; átengedte a lepedőt a fénynek, és látta, amint a szép Remedios búcsút int felé a
vakítóan lobogó lepedők közül, amelyek felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a
skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy
óra, és örökre eltűntek vele a felsőbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptű
madarai sem érhették utol.
Az idegenek természetesen azt hitték, hogy a szép Remedioson végre beteljesedett a
méhkirálynők elkerülhetetlen sorsa, és a család a levegőbe emelkedés históriájával próbálja
menteni a becsületét. Fernanda, aki sárgult az irigységtől, végül is elismerte a csodát, és még
hosszú időn át fohászkodott Istenhez, hogy adja vissza a lepedőit. A legtöbb ember elhitte a
csodát, sőt gyertyákat is gyújtottak, és megtartották a kilencnapos ájtatosságot. Hosszú ideig
talán nem is beszéltek volna másról, ha az Aurelianók barbár kiirtása rémületre nem váltja
ámulatukat. Bár nem emlékezett rá, hogy erről valaha is jóslatot hallott volna, Aureliano
Buendía ezredes valahogyan megérezte, hogy fiai tragikus véget érnek. Amikor Aureliano
Serrador és Aureliano Arcaya, az a kettő, aki a tömeggel együtt érkezett, kinyilvánította
akaratát, hogy végleg Macondóban marad, apjuk megpróbálta lebeszélni őket. Nem értette,
mihez akarnak kezdeni egy olyan faluban, amely máról holnapra megtelt veszéllyel. De
Aureliano Centeno és Aureliano Triste - Második Aureliano támogatásával - munkát adtak
nekik a gyárukban. Aureliano Buendía ezredesnek volt rá oka, bár egyelőre csak homályos,
hogy ne pártfogolja ezt az elhatározást. Attól a perctől kezdve, hogy Brown urat a Macondóba
érkező első automobilon megpillantotta - lehajtható tetejű, narancsszínű kocsi volt, amelynek
a dudája ugatva rémítgette a kutyákat -, a vén hadastyánt felháborította az emberek szolgai
lelkendezése, és tudomásul kellett vennie, hogy valami megváltozott a jellemükben a hajdani
idők óta, amikor asszonyt-gyereket faképnél hagyva puskát ragadtak, és hadba vonultak. A
neerlandiai békekötés után a helyi hatóságot kezdeményezőkészség nélküli polgármesterek,
díszként odaállított bírák képviselték, akik a békés, elrenyhült macondói konzervatívok
soraiból kerültek ki. - Szánalmas fickók szánalmas rendszere! - fakadt ki Aureliano Buendía
ezredes, amikor az ólmosbottal felfegyverzett mezítlábas rendőrök elsétáltak előtte. - Mennyit
háborúztunk, és miért? Csak azért, hogy ne fessék kékre a házainkat. - Hanem amikor megjött
a banántársaság, a helyi vezetők tisztjét parancsoló fellépésű idegenek foglalták el, akiket
Brown úr a villamosított baromfitelepre költöztetett, hogy ott, mint mondta, a rangjukhoz
méltóan élhessenek, és ne kelljen elszenvedniük a falubeli hőséget, a moszkitókat, a
számtalan kényelmetlenséget és hiányt. A régi rendőröket éles machetékkel felfegyverzett
bérgyilkosok váltották fel. Aureliano Buendía ezredes a műhelyébe zárkózva tűnődött e
változásokon, és amióta az évek csöndes magányba burkolták, most első ízben tört rá a kínzó
bizonyosság, hogy hibát követett el, amikor nem folytatta tovább a háborút a végsőkig.
Ezekben a napokban történt, hogy a rég elfelejtett Magnífico Visbal ezredes egyik fivére
kivitte a térre hétéves unokáját, hogy ott az egyik kordénál szörpöt vegyenek, s mivel a kisfiú
véletlenül beleütközött az egyik rendőrtisztbe, és leöntötte az egyenruháját, a vadállat
felaprította a machetéjével, és egyetlen csapással lefejezte az öreget, aki közbe akart lépni. Az
egész falu látta a lefejezett testet, amint néhány ember hazaszállította, a levágott fejet, amelyet
a hajánál fogva vitt egy asszony, és a véráztatta tarisznyát, amelybe a gyerek darabjait tették.
Ez az esemény véget vetett Aureliano Buendía ezredes vezeklésének. Ugyanaz a
felháborodás lett úrrá rajta, mint ifjúkorában az asszony holtteste előtt, akit bottal vertek
agyon, mert megharapta egy veszett kutya. Nézte a házzal szemközt álldogáló kíváncsiskodók
csoportjait, és régi sztentori hangján, amelynek az önmaga iránti mélységes megvetés adta
vissza az erejét, rájuk zúdította mindazt a felhalmozódott gyűlöletet, ami már nem fért meg a
szívében.
- Majd én felfegyverzem a fiaimat - kiáltotta - , számoljanak le ezekkel a szaros gringókkal!