Gabriel García Márquez - Száz év magány

Egy hét se múlt el, és a partvidék különböző pontjain ismeretlen tettesek úgy vadásztak a
tizenhét fiára, mint a nyulakra: a hamukereszt közepét vették célba. Aureliano Triste az anyja
házából lépett ki este hétkor, amikor lövés dördült a sötétben, és átlyukasztotta a homlokát.
Aureliano Centenót a gyári függőágyában találták meg; egy jégtörő szerszám volt markolatig
bedöfve a két szemöldöke közé. Aureliano Serrador hazakísérte menyasszonyát a moziból, és
a kivilágított Törökök utcáján jött visszafelé, amikor valaki revolverrel rálőtt a tömegből -
sohasem sikerült megállapítani, hogy kicsoda -, és Aureliano Serrador egy forró zsírral teli
üstbe hanyatlott. Néhány perccel ezután valaki megzörgette annak a szobának az ajtaját,
ahová Aureliano Arcaya bezárkózott egy nővel, és ezt kiáltotta: - Siess, gyilkolják a
fivéreidet. - A nő, akivel a szobában volt, később elmesélte, hogy Aureliano Arcaya kiugrott
az ágyból, ajtót nyitott, aztán eldördült egy Mauser-puska, és szétroncsolta a koponyáját. A
halál éjszakáján, amikor a ház népe már a négy holttest melletti virrasztáshoz készülődött,
Fernanda félőrülten kutatta át a falut Második Aureliano után, akit Petra Cotes egy
ruhásszekrénybe zárt, mert azt hitte, hogy a kiirtási parancs mindenkire vonatkozik, aki az
ezredes nevét viseli. Csak négy nap múlva engedte ki, amikor a különböző tengerparti
helységekből érkezett táviratok alapján világossá vált, hogy a láthatatlan ellenség haragja csak
a hamukereszttel megjelölt fivérek ellen irányul. Amaranta előkereste a háztartási könyvet,
amelybe unokaöccseinek adatait annak idején beírta, és sorban, ahogy jöttek a táviratok,
kihúzta a neveket, míg végül csak a legidősebbiké maradt benne. Nagyon jól emlékezett rá,
sötét bőrétől élesen elütő, nagy, zöld szemére. Aureliano Amadornak hívták, asztalos volt, és
a sierra nyúlványainak egyik eldugott falujában élt. Miután két hétig várta a haláláról szóló
táviratot, Második Aureliano elküldött hozzá egy embert, hogy figyelmeztesse, hátha nem is
tud a veszélyről. A küldönc azzal a hírrel tért vissza, hogy Aureliano Amador biztonságban
van. A mészárlás éjszakáján két ember bement a házába, és pisztollyal rálőttek, de nem
találták el a hamukeresztet. Aureliano Amadornak sikerült átvetnie magát az udvar kerítésén,
s aztán nyomtalanul eltűnt a sierra útvesztőiben, amelyeket úgy ismert, mint a tenyerét, hála
az indiánokkal való barátságának, akiktől fát szokott vásárolni. Többé nem hallottak róla.
Aureliano Buendía ezredes komor napokat élt át. A köztársasági elnök részvéttáviratot
küldött, amelyben kimerítő nyomozást ígért, és mély megrendülésének adott kifejezést. A
polgármester az elnök utasítására négy halotti koszorúval jelent meg a temetés napján, és a
koporsókra akarta helyezni őket, de az ezredes kiutasította. A temetés után megírt és
személyesen a postára vitt egy dühödt táviratot a köztársasági elnök címére, de a távírász nem
volt hajlandó továbbítani. Az ezredes erre még néhány különlegesen erős kifejezéssel tűzdelte
meg a táviratot, majd borítékba rakta, és bedobta a postaládába. Akárcsak a felesége halálakor
vagy a háború alatt, amikor annyi jó barátja meghalt, nem a fájdalom, hanem a vak és céltalan
harag uralkodott el rajta valami ólmos tehetetlenséggel együtt. Még Antonio Isabel atyát is
cinkosnak mondta, amiért letörölhetetlen hamuval jelölte meg a fiait, hogy ellenségei
felismerjék őket. A roskatag pap, akinek a gondolatfűzése már nem működött valami jól, és
olyan képtelen eszmefuttatásokba sodorta a szószéken, hogy a hivők kezdtek döbbenetbe esni,
egy délután megjelent náluk a hamvazószerdai urnával, hogy a család összes tagját megkenje,
s azután bebizonyítsa, hogy a hamu vízzel is lejön. De a tragédia iszonyata olyan mély
nyomokat hagyott bennük, hogy még Fernanda sem vetette magát alá a kísérletnek, és többé
egyetlen Buendía sem térdepelt oda hamvazószerdán az áldoztató rácshoz.
Aureliano Buendía ezredesnek sokáig nem tért vissza a nyugalma. Abbahagyta az
aranyhalacskák készítését, alig ment le a falat a torkán, és alvajáróként bolyongott a házban,
pokróccal a hátán, vak dühén rágódva. Három hónap leforgása alatt megőszült, hajdan oly
kackiás bajsza rákonyult vértelen ajkára, de szeme ismét úgy parázslott, mint régen, amikor
megijedtek tőle, akik a születését látták, és amikor a puszta nézésével megtáncoltatta a
székeket. Dühödt kínjában hasztalanul próbálta felidézni a jóslatokat, amelyek ifjúságát annyi
veszélyes ösvényen át a dicsőség kietlen pusztaságáig vezérelték. Utat vesztve, idegenül