kóválygott a házban, ahol már egy szikrányi érzelmet sem váltott ki belőle senki és semmi.
Egyszer, a háború előtti múlt nyomait kutatva, benyitott Melchiades kamrájába, de csak
hulladékot, szemetet, mocskot talált benne, a lakatlan évek lerakódását. A könyvek fedelét,
amelyeket már nem olvasott senki, a nedvességtől sebhelyes régi pergameneket valami
hullaszínű tenyészet lepte be, és a levegőben, amely valaha itt volt a legtisztább és fényesebb
az egész házban, rothadó emlékek elviselhetetlen bűze terjengett. Egy reggel sírva találta a
gesztenyefa alatt Ursulát, halott urának a térdén. Aureliano Buendía ezredes volt a ház
egyetlen lakója, aki nem látta a fél évszázad viharaitól görnyedt, hatalmas aggastyánt. -
Köszönj apádnak - mondta Ursula. Az ezredes egy pillanatra megállt a gesztenyefa előtt, és
tapasztalta, hogy ez az üres tér sem vált ki belőle érzelmeket.
- Mit mond? - kérdezte.
- Nagyon szomorú - felelte Ursula - , mert úgy érzi, hogy nemsokára meghalsz.
- Mondja meg neki - mosolyodott el az ezredes -, hogy az ember nem akkor hal meg,
amikor szeret, hanem amikor lehet.
A halott apa jóslata csak a gőg utolsó zsarátnokát szította fel a szívében, de ő azt hitte, a
régi erő tért vissza hirtelen. Ezért ostromolta Ursulát, hogy árulja el, hová ásatta az udvaron a
gipsz Szent Józsefben talált aranyakat. - Azt nem fogod megtudni soha, - mondta szilárdan
Ursula, mert egyszer már okult a leckéből. - Egy nap megjön a kincs gazdája, és csak ő
áshatja ki. - Senki sem értette, hogy a mindig roppant igénytelen ezredes most miért
szomjazik ilyen mohón a pénzre, méghozzá nem is kevésre, hogy valami váratlan kiadást
fedezzen, hanem olyan képtelenül nagy summára, amelynek a puszta említése is az ámulat
tengerébe lökte Második Aurelianót. Az öreg liberálisok, akikhez segítségért fordult, elbújtak
előle, hogy ne kelljen fogadniuk. Ebben az időben mondogatta az ezredes: - A liberálisok és a
konzervatívok közt jelenleg csak az a különbség, hogy a liberálisok az ötórai misére járnak, a
konzervatívok pedig a nyolcóraira. - Mindamellett olyan buzgón kilincselt, úgy rimánkodott,
úgy megtagadta a méltóságról vallott elveit, hogy innen is, onnan is felcsipegetve
valamicskét, konok kitartással, szívós akarattal beférkőzve mindenhová, nyolc hónap alatt
több pénzt sikerült összegyűjtenie, mint amennyit Ursula a földbe rejtett. Ekkor felkereste a
beteg Gerineldo Márquez ezredest, hogy segítségét kérje a totális háború kirobbantásához.
Valamikor csakugyan Gerineldo Márquez ezredes volt az egyetlen ember, aki még bénán,
a hintaszékéből is meg tudta volna rántani a felkelés rozsdás drótjait. Amíg Aureliano
Buendía ezredes a neerlandiai fegyverletétel után száműzetésbe vonult aranyhalacskái közé, ő
kapcsolatban maradt azokkal a felkelő tisztekkel, akik a végső vereségig hűségesen kitartottak
mellette. Velük együtt harcolta végig a mindennapos megaláztatás, a kérvények és
beadványok, a jöjjön holnap, a most már rövidesen meglesz, az ügyét alapos megfontolás
tárgyává tesszük siralmas háborúját, ezt a menthetetlenül elvesztett háborút a kiváló
tisztelettel búcsúzni kész hívek ellen, akiknek ki kellett volna utalniuk, de sohasem utalták ki
az életjáradékot. A másik háború, amelyben húsz évig folyt a vér, nem sanyargatta meg őket
annyira, mint az örökös halogatás felőrlő háborúja. Gerineldo Márquez ezredes, aki túlélt
három merényletet, és sértetlenül átvészelt számtalan csatát, maga is összeroppant a várakozás
szörnyű ostromgyűrűjében, és az aggkor csatamezőjének nyomorult legyőzöttjeként
álmodozott Amarantáról egy idegen ház fényrombuszai közt. Az utolsó veteránokról, akiknek
még hallották a hírét, az újságban jelent meg egy fénykép: sértetten felszegett fejjel álltak egy
ismeretlen köztársasági elnök oldalán, aki megajándékozta őket a saját képmásával, hogy
tűzzék a gomblyukukba, és visszaadott nekik egy véres és lőporos zászlót, hogy a
koporsójukra teríthessék. A többiek, a büszkébbek még vártak egy levélre a közjótékonyság
homályában, az éhhalál szélén, a dühből merítve életerőt, a dicsőség pompás trágyadombján
rothadva vénségükben. Így aztán, amikor Aureliano Buendía ezredes felszólította, hogy
kezdjék meg az irtóhadjáratot, amely leszámol az idegen megszállók korrupt és botrányos
rendszerével, Gerineldo Márquez ezredes nem tudott uralkodni magán, és megremegett a