elaludt. Azt álmodta, hogy belép egy üres házba, fehér falak közé, és az a nyomasztó érzése
támadt, hogy ő az első ember, aki oda belép. Álmában eszébe jutott, hogy az előző éjjel s az
elmúlt évek sok-sok éjszakáján ugyanezt álmodta, és tudta, hogy a kép azonnal szétfoszlik az
emlékezetében, amint felébred, mert e visszatérő álomnak az a sajátossága, hogy csak álom
közben lehet emlékezni rá. Egy pillanattal később, amikor a borbély bekopogott a
műhelyajtón, Aureliano Buendía ezredes csakugyan azzal az érzéssel ébredt, hogy csak
elszenderült néhány másodpercre akaratlanul, s nem is volt ideje álmodni.
- Ma nem - mondta a borbélynak. - Majd pénteken.
Háromnapos szakálla volt, fehér pihékkel tele, de nem tartotta szükségesnek, hogy
megborotválkozzék, hisz pénteken úgyis hajat vágat, s akkor egyszerre túlesik mind a kettőn.
A kínos szieszta tapadós verítéke felélesztette hónaljában a kelések sebhelyeit. Az eső elállt,
de még nem bújt elő a nap. Aureliano Buendía ezredes hangosan felböfögött, amitől visszajött
a szájpadlására a leves csípős íze: mintha a szervezete ráparancsolna, hogy borítsa magára a
pokrócot, és menjen ki az árnyékszékre. Ott a kelleténél tovább időzött a deszkaládából
felszálló, sűrű erjedés fölött kuporogva, míg a megszokás nem jelezte, hogy ideje folytatni a
munkát. Várakozás közben ismét eszébe jutott, hogy kedd van, és Második José Arcadio azért
nem jött el a műhelybe, mert a banántársaság birtokain ma fizetik ki a béreket. Ez is, mint az
utóbbi évek valamennyi emléke, észrevétlenül a háborúra terelte a gondolatait. Eszébe jutott,
hogy Gerineldo Márquez ezredes egyszer ígért neki egy lovat, fehér csillaggal a homlokán,
aztán soha többé nem beszélt róla. Végül már csapongott az események között, de indulatok
nélkül: mivel másra nem tudott gondolni, megtanult hidegen gondolkodni, hogy az
elkerülhetetlen emlékek többé ne sértsék az érzékenységét. A műhely felé menet érezte, hogy
a levegő már szárad, és úgy gondolta, jó lenne megfürödni, de Amaranta megelőzte. Így hát
nekifogott az aznapi második halnak. Épp a hal farkát redőzte, amikor olyan erővel sütött ki a
nap, hogy a fényesség suhogott, mint egy vitorlás. A levegő, amit három napon át mosott az
eső, megtelt szárnyas hangyákkal. Ekkor ráeszmélt, hogy már régóta vizelnie kell, de
visszatartja, mert el akar készülni a halacskával. Kiment az udvarra négy óra tízkor,
meghallotta a távoli trombitaszót, dobpufogást és gyerekzsivajt, és beleesett - ifjúkora óta
most először, de tudatosan - a múltba vágyás kelepcéjébe, és újból átélte a cigányok
csodálatos délutánját, amikor az apja elvitte jégnézőbe. Irgalmas Szent Zsófia félbehagyta
munkáját a konyhában, és kiszaladt a kapuba. - Itt a cirkusz! - kiáltotta.
Aureliano Buendía ezredes sem ment tovább a gesztenyefa felé, hanem az utcai kapuba
sietett, s a bámészkodók közé vegyült, akik a felvonulást nézték. Látott egy elefántháton
lovagló, aranyruhás nőt. Látott egy szomorú dromedárt. Látott egy hollandi nőnek öltöztetett
medvét, aki serpenyővel és merőkanállal verte a taktust. Látta a menet végén szaltózó
bohócokat, s aztán megint csak a maga nyomorúságos magányát szemtől szembe, amikor már
mindenki elvonult, és csak a fényes üresség maradt az utcán, a szárnyas hangyákkal teli
levegő s egy-két bámészkodó a bizonytalanság szakadékának peremén. Ekkor, a cirkuszra
gondolva, odament a gesztenyefához, és vizelés közben is a cirkuszra szeretett volna
gondolni, de már nem lelte fel az emlékét. Válla közé húzta a fejét, mint a csirkék, s úgy
maradt mozdulatlanul, homlokát a gesztenyefa törzsének támasztva. A család csak másnap
találta meg, délelőtt tizenegykor, amikor Irgalmas Szent Zsófia kivitte a szemetet a hátsó
udvarba, és felfigyelt a le-leszálló keselyűkre.