Gabriel García Márquez - Száz év magány

a százhúsz vagonos vonatok a mellékvágányokon vesztegeltek. A falvak hemzsegtek a tétlen
munkásoktól. A Törökök utcáját fénybe borította a napokig tartó szombat, és a Hotel de Jacob
biliárdtermében napi huszonnégy órás forgalomra kellett berendezkedni. Második José
Arcadio is épp ott tartózkodott azon a napon, amikor kihirdették, hogy a hadsereg parancsot
kapott a közrend helyreállítására. Bár nem volt a jóslatok embere, úgy érezte, hogy ezzel a
hírrel a halál jelenti magát, miután oly sokáig várta ama rég múlt reggel óta, amikor Gerineldo
Márquez ezredes megengedte, hogy végignézzen egy kivégzést. A rossz előérzettől mégsem
szállt el ünnepi hangulata. Fogta a dákót, ahogy elgondolta, és megcsinálta a karambolt. Nem
sokkal ezután dobok pergőtüze, trombiták vonítása, emberi üvöltés és lábdobogás adta a
tudtára, hogy nemcsak a biliárdjátszma ért véget, hanem az a néma és magányos játszma is,
amit a kivégzés hajnala óta folytatott önmagával. Ekkor kinézett az utcára, és meglátta őket.
Három ezred menetelt, gályadobok ritmusára dobbanó léptekkel rengetve a földet. Az ezerfejű
sárkány bűzös párát fújt a tiszta déli levegőbe. Alacsony, zömök, állatias katonák voltak.
Izzadtak, mint a lovak, s napon rothadó döghús szaga és a fennsík embereinek hajthatatlan,
néma elszántsága áradt belőlük. Bár egy óránál is tovább tartott a felvonulásuk, úgy rémlett,
mintha csak egy-két osztag haladna körbe-körbe, mert mind egyformák voltak, egy anya
szülöttei, és mind egyforma bárgyún viselték a hátizsákok és a kulacsok terhét, a szuronyos
puskák szégyenét, a vak engedelmesség és a becsületérzés koloncát. Ursula az örök éjszakába
süllyedt ágyából hallotta vonulásukat, és két ujját egymásra téve, fölemelte kezét. Irgalmas
Szent Zsófia a hímzett abrosz fölé hajolva, amit épp kivasalt, feltámadt egy pillanatra, és
fiára, Második José Arcadióra gondolt, aki szemrebbenés nélkül nézte, ahogy az utolsó
katonák belépnek a Hotel de Jacob kapuján.
A statárium lehetővé tette, hogy a hadsereg döntőbíróként lépjen fel a viszályban, de
békítési kísérletekre nem került sor. Mihelyt megmutatták magukat Macondóban, a katonák
félretették a puskát, nekiláttak a banán levágásának, vagonokba rakásának, és elindították a
vonatokat. A munkások, akik addig beérték a várakozással, most a hegyek közé vonultak
egyetlen fegyverükkel, a banánvágó késsel, hogy szabotálják a szabotázst. Birtokokat és
telepeket gyújtottak fel, megrongálták a síneket, hogy feltartóztassák a vonatokat, amelyek
gépfegyvertűzzel nyitottak utat maguknak, és elvágták a távíró- és telefondrótokat. A patakok
vize piroslott a vértől. Brown urat, aki mégiscsak élt a villamosított baromfitelepen,
családjával és más honfitársainak családjával együtt elmenekítették Macondóból, és a
hadsereg védelme alatt biztonságos területre vitték. Már-már úgy látszott, véres és
egyenlőtlen polgárháborúvá fajul a helyzet, amikor a hatóság felhívást intézett a
munkásokhoz, hogy gyűljenek össze Macondóban. A felhívás tudatta velük, hogy a tartomány
polgári és katonai főparancsnoka a jövő pénteken Macondóba látogat a viszály megszüntetése
végett.
Második José Arcadio ott volt a tömegben, amely péntek reggel óta az állomáson
várakozott. Előzőleg részt vett a szakszervezeti vezetők gyűlésén, és Gavilán ezredessel
együtt azt az utasítást kapta, hogy vegyüljön el az emberek között, és a helyzet alakulása
szerint irányítsa őket. Nem érezte jól magát, és valami salétromízű pép sűrűsödött össze a
szájpadlásán, amióta meglátta, hogy a hadsereg géppuskafészkekkel vette körül a terecskét, és
hogy a banántársaság dróttal övezett városát ágyúk őrzik. Délfelé, várva a vonatot, amely nem
akart megérkezni, a több mint háromezer ember - munkások, nők, gyerekek - már nem fért el
az állomás előtti födetlen térségen, és a környező mellékutcák felé nyomult, amelyeket a
hadsereg géppuskasövénnyel zárt el. Olyan volt az egész. mintha nem is ünnepélyes
fogadtatásra készülnének, hanem vidám búcsúra. A Törökök utcájából áttelepültek a
lacipecsenyés bódék és az italossátrak, s az emberek igen jó hangulatban tűrték a kínzó
várakozást és a perzselő napot. Valamivel három óra előtt elterjedt a hír: a hivatalos vonat
csak másnap fog megérkezni. A fáradt sokaságból csalódott sóhaj szakadt fel. A hadsereg
egyik főhadnagya ekkor felmászott az állomásépület tetejére, ahonnan négy géppuskafészek