nézett farkasszemet a sokasággal, és letrombitált, hogy csend legyen. Második José Arcadio
mellett egy nagyon kövér, mezítlábas asszony állt két kisfiával, az egyik négyéves volt, a
másik hét. Karjára vette a kisebbiket, és megkérte Második José Arcadiót, akit nem ismert,
hogy vegye föl a másikat, hadd hallja jobban, amit mondanak. Második José Arcadio a
nyakába ültette a gyereket. Ez a gyerek még hosszú évekkel később is mondogatta, bár senki
se hitt neki, hogy a saját szemével látta a főhadnagyot, aki egy gramofontölcsért tartva a szája
elé, felolvasta a tartomány polgári és katonai főparancsnokának 4. számú rendeletét. A
rendelet, melyet Carlos Cortes Vargas tábornok és a titkára, Enrique García Isaza őrnagy írt
alá, három, egyenként nyolcvanszavas cikkelyben gonosztevők bandájának minősítette a
sztrájkolókat, és felhatalmazta a hadsereget, hogy akárhányat lelőjön közülük.
Miután fülsiketítő füttykoncert közepette elhangzott a rendelet, az állomásépület tetején
egy kapitány lépett a főhadnagy helyébe, és meglengette a gramofontölcsért annak jeléül,
hogy szólni kíván. A tömeg elhallgatott.
- Hölgyeim és uraim - mondta a kapitány halk, vontatott és kissé fáradt hangon -, öt percet
kapnak az elvonulásra.
A türelmi idő kezdetét jelző trombitaszó harsány füttyökbe és kiáltásokba fulladt. Senki se
moccant. - Letelt az öt perc - mondta a kapitány ugyanazon a hangon. - Még egy perc, és tüzet
nyitunk.
Második José Arcadio, jeges verítékben, leemelte válláról a gyereket, és visszaadta az
anyjának. - Ezek a gazemberek még képesek rá, és lőnek - mormogta az asszony. Második
Jósé Arcadio nem is válaszolhatott, mert abban a pillanatban meghallotta Gavilán ezredes
rekedt hangját, amely kiáltva visszhangozta az asszony szavait. A feszültségtől és a csend
csodálatos mélységétől részegen, s abban a szent hitben, hogy nincs az az erő, amely meg
tudná mozdítani a halál bűvöletébe dermedt sokaságot, Második José Arcadio felágaskodott
az előtte állók feje fölé, és életében először felemelte a hangját. - Gazemberek! - kiáltotta. - Nektek adjuk azt a percet.
Alighogy elkiáltotta magát, olyasmi történt vele, ami nem rémülethez, hanem valamiféle
káprázathoz hasonlított. A kapitány tüzet vezényelt, és tizennégy géppuskafészek nyomban
megadta a választ. De olyan volt az egész, mint egy komédia. Mintha a gépfegyverek a
tűzijátékok vaktöltényeivel lettek volna megtöltve: hallatszott ziháló kattogásuk, és látszott
izzó köpködésük, de semmi hatást, egyetlen hangot, egyetlen sóhajt sem váltottak ki a sűrű
tömegből, amely megkövülten állt pillanatnyi sebezhetetlenségében. Aztán az állomás egyik
oldala felől egy hirtelen halálsikoly törte meg a varázslatot: - Jaaaj, anyám! - A tömeg
közepében most rendkívüli hatóerejű szeizmikus lökés, vulkánhörgés, bömbölő földindulás
támadt. Második José Arcadio épp csak felkaphatta a gyereket, miközben az anyát a
kisebbikkel együtt magába szívta a centrifugális pánikban forgó tömeg.
A gyerek még hosszú évek múlva is mesélte, bár a szomszédok továbbra is vén félnótásnak
tartották, hogy Második José Arcadio fölemelte a feje fölé, és hagyta sodortatni magát, szinte
a levegőben, a tömeg vakrémületének felszínén lebegve, egy mellékutca felé. Kiváltságos
helyzetében a gyerek jól láthatta, hogy a megbokrosodott tömeg e pillanatban odaér a
sarokhoz, és a gépfegyverek sora tüzet nyit. Több torok ordította egyszerre: - Feküdj! Feküdj!
Az első sorokban állókat már nem kellett biztatni: a géppuskák lekaszálták őket. De az
életben maradottak nem vágódtak hasra, hanem visszafordultak a tér felé, s a pánik ekkor
csapott egyet sárkányfarkával, és sűrű hullámban nekihajtotta őket a szembejővő sűrű
hullámnak, amelyet egy másik sárkányfarkcsapás hajtott oda a szemközti utcából, ahol
ugyancsak szünet nélkül ropogtak a gépfegyverek. Minden oldalról bekerítve forogtak egy
óriási örvényben, amely lassacskán epicentrumára zsugorodott, mert a szélét, mint a hagyma
héját, szabályosan nyirbálták körös-körül a géppuskák telhetetlen és módszeres ollói. A tömeg