egy kis tisztásán a gyerek megpillantott egy keresztbe font karú, térdén álló nőt, akit rejtélyes
módon elkerültek a golyók. Itt tette le Második José Arcadio, ugyanabban a pillanatban véres
arccal bukva a földre, mielőtt még az iszonyú tömeg eltiporta volna a kis tisztást, a térdeplő
nőt, az aszályos égbolt magas lényét és az egész kurva világot, amelyben Ursula Iguarán
olyan sok cukorállatkát tudott eladni.
Amikor magához tért, Második José Arcadio háton feküdt a sötétben. Ráeszmélt, hogy egy
végtelen és néma vonaton utazik, alvadt vértől ragacsos a haja, és minden csontja fáj.
Elviselhetetlen álmosságot érzett. Aludni szeretett volna hosszú órákon át, túl minden
iszonyaton és retteneten, s amikor a kevésbé fájó oldalára fordult, észrevette, hogy hullákon
fekszik. A vagonban nem volt egy tenyérnyi szabad hely, csak középütt az átjáró. Jó néhány
órának kellett eltelnie a mészárlás óta, mivel a hullák már hűvösek voltak, mint ősszel a viasz,
és ugyanolyan állagúak, mint a megkövesedett tajték, s akik berakásukat végezték, arra is
ráértek, hogy éppoly rendezetten és takarosan helyezzék el őket, mint a banánfürtöket. A
lidércnyomás elől menekülve, Második José Arcadio előrevonszolta magát vagonról vagonra,
a vonat irányát követve, s ahogy elhaladtak az alvó falvak mellett, a lécek közt fel-felvillanó
fényben látta a férfihullákat, női hullákat, gyerekhullákat, amelyeket majd a tengerbe szórnak,
mint a selejtes banánt. Csak az egyik asszonyra ismert rá, aki hűsítőket árult a téren, és
Gavilán ezredesre, aki még mindig kezében szorongatta moreliai ezüstcsatos derékszíját,
amellyel utat próbált törni a pánikban. Amikor elért az első vagonhoz, levetette magát a
sötétbe, és fekve maradt az árokban, amíg a vonat el nem haladt. Ilyen hosszút még sohasem
látott: majdnem kétszáz tehervagon, elöl, hátul és középen egy-egy mozdonnyal. Semmilyen
fény nem világított rajta, még a piros és zöld jelzőlámpák sem, és halk, éjszakai gyorsasággal
iramodott tova. A vagonok tetején katonák és felállított géppuskák homályos körvonalai
látszottak.
Éjfél után hatalmas felhőszakadás támadt. Második José Arcadiónak fogalma sem volt
róla, hol ért földet, de tudta, hogy a töltés mentén visszafelé indulva elér Macondóba. Több
mint háromórai járás után, csontig ázva, iszonyú fejfájással megpillantotta az első házakat a
virradat fényében. A kávé csábító illatára betért egy konyhába, ahol egy asszony, kisgyerekkel
a karján, épp a tűzhely fölé hajolt.
- Adj' isten - mondta kimerülten. - Második José Arcadio Buendía vagyok.
Kimondta a teljes nevet, betűről betűre, mintha önmagát is meg akarná győzni, hogy
valóban él. Jól tette, mert az asszony azt hitte, hogy kísértetet lát, amikor csapzott, ijesztő
alakja megjelent az ajtóban véres fejjel, véres ruhában, a halál ünnepélyességétől megérintve.
Ismerte Második José Arcadiót. Hozott egy pokrócot, hogy borítsa magára, amíg a tűzhelynél
megszárad a ruhája, vizet melegített, hogy mossa ki a sebét, amely csak könnyű horzsolásnak
bizonyult, és adott egy tiszta vászondarabot, kötésnek a fejére. Aztán megkínálta egy csésze
kávéval cukor nélkül, mivel hallotta, hogy a Buendíák úgy isszák, és a tűzhely mellé teregette
a ruháit.
Második José Arcadio csak akkor szólalt meg, amikor fölhajtotta a kávét. - Háromezren lehettek - dünnyögte.
- Kik?
- A halottak - mondta Második José Arcadio. - Gondolom, ahányan csak ott voltak az
állomáson.
Az asszony szánakozó pillantást vetett rá. - Itt nem voltak halottak - mondta. - Nagybátyád,
az ezredes ideje óta nem történt Macondóban semmi. - Mind a három konyhában, ahová
Második José Arcadio hazafelé menet benézett, ugyanezt mondták: - Nem halt meg senki. -
Átment az állomás előtti téren, látta a feltornyozott lacipecsenyés pultokat, és ott sem találta
nyomát a mészárlásnak. Az utcák elnéptelenedve áztak a kitartó esőben, a házak bezárva, a
belső élet jelei nélkül. Hogy emberek is vannak valahol, csupán a misére hívó első harangütés
jelezte. Második José Arcadio bekopogtatott Gavilán ezredes házába. Egy terhes asszony, akit