nem érdemes megkísérelni a szökést. Így hát Irgalmas Szent Zsófia ismét rázárta az ajtót, ő
pedig belebújt az ingébe és a cipőjébe, leült az ágyra, és várt. Ekkor már az ötvösműhelyben
kutattak. A tiszt levétette a lakatot, lámpájával gyorsan végigpásztázta a helyiséget, és
meglátta a munkapadot meg az üveges szekrényt a savasfiolákkal és a szerszámokkal,
amelyek ugyanott álltak, ahová a gazdájuk letette őket, és úgy látszik, meggyőződött róla,
hogy a műhely lakatlan. De azért ravaszul megkérdezte Második Aurelianót, hogy ötvös-e,
mire ő felvilágosította, hogy Aureliano Buendía ezredes műhelyében járnak. - Aha - mondta a
tiszt, majd villanyt gyújtott, és olyan tüzetesen átkutatta a műhelyt, hogy az a tizennyolc
aranyhalacska se kerülte el a figyelmét, amely beolvasztatlanul ott maradt a fiolák mögött egy
bádogdobozban. A tiszt egyenként szemügyre vette őket a munkapadon, s ekkor egészen
emberivé vált. - Szeretnék elvinni egyet, ha megengedi - mondta. - Valaha a felforgatás
jelképei voltak, de ma már ereklyék. - Fiatal volt, szinte kamasz, de nyoma sem látszott rajta a
félszegségnek, és természetes rokonszenv áradt belőle, amit addig nem vettek észre. Második
Aureliano neki ajándékozta a halacskát. A tiszt gyermekien csillogó szemmel az ingzsebébe
tette, a többit pedig a dobozzal együtt visszarakta oda, ahol találta.
- Felbecsülhetetlen emlék - mondta. - Aureliano Buendía ezredes történelmünk egyik
legnagyobb alakja volt.
Az emberiesség hirtelen rohama azonban nem akadályozta kötelessége teljesítésében.
Melchiades szobája előtt, amely újra le volt lakatolva, Irgalmas Szent Zsófiában még
felcsillant a remény utolsó szikrája. - Vagy száz éve nem lakik itt senki - mondta. A tiszt
kinyittatta a szobát, végigpásztázta a lámpájával, s Második Aureliano és Irgalmas Szent
Zsófia belenéztek Második José Arcadio arab szemeibe, amikor a fénycsóva egy pillanatra
átsiklott az arcán, és tudták, hogy az addigi rettegésnek vége, és egy másik lép a helyébe,
amelyet csak a beletörődés enyhíthet. De a tiszt továbbfuttatta a fénycsóvát, és semmi
érdeklődést sem árult el, amíg föl nem fedezte a szekrényekben oszlopokba rakott hetvenkét
éjjelit. Ekkor villanyt gyújtott. Második José Arcadio a tábori ágy szélén ült, az izmait
megfeszítve, ünnepélyesebben és tűnődőbben, mint valaha. A szoba mélyén ott álltak a
polcok a szakadozott könyvekkel és a pergamentekercsekkel, a tiszta és rendes íróasztal és a
tintatartók, amelyekből nem száradt ki a tinta. A levegőben megmaradt ugyanaz a tisztaság,
ugyanaz az áttetszőség, ugyanaz a védettség mindenféle portól és pusztulástól, amelyet
Második Aureliano is tapasztalt gyermekkorában és csak Aureliano Buendía ezredes nem vett
észre. De a tisztet csak az éjjelik érdekelték. - Hány személy lakik a házban? - kérdezte.
- Őt.
A tiszt természetesen nem értette. Arrafelé bámult, ahol Második Aureliano és Irgalmas
Szent Zsófia továbbra is látta Második José Arcadiót, aki maga is érezte, hogy a tiszt nézi, de
nem látja. Azután a tiszt eloltotta a lámpát, és becsukta az ajtót. Amikor odaszólt a
katonáinak, Második Aureliano rádöbbent, hogy a fiatal tiszt ugyanazzal a szemmel látja a
szobát, mint annak idején Aureliano Buendía ezredes. - Az biztos, hogy legalább egy évszázada senki se járt a szobában - mondta a tiszt a
katonáknak. - Tán még kígyók is vannak.
Amikor bezárult az ajtó, Második José Arcadio már biztosan tudta, hogy az ő háborúja
befejeződött. Aureliano Buendía ezredes évekkel azelőtt beszélt neki a háború varázsáról, és
magyarázatul számtalan példát hozott fel a saját tapasztalataiból. Ő el is hitte. De azon az
éjszakán, amikor a katonák ránéztek, és nem látták, miközben ő az elmúlt hónapok
feszültségére, a börtön nyomorúságára, az állomáson kitört pánikra és a halottas vonatra
gondolt, Második José Arcadio arra a következtetésre jutott, hogy Aureliano Buendía ezredes
egyszerűen csak ripacs volt vagy pedig hülye. Nem értette, miért kellett annyi szó, hogy
megmagyarázza, mit érez az ember a háborúban, amikor egyetlen szó is elég: félelem. De
Melchiades szobájában a természetfeletti fény, a sustorgó eső és a láthatatlanság oltalmában