rátalált a nyugalomra, melyet addig soha egy pillanatra sem ízlelhetett, és csak egy félelme
maradt: hogy netán élve temetik el. Félelmét felfedte Irgalmas Szent Zsófiának, aki naponta
behozta az ennivalót, mire ő megígérte, hogy erején felül is igyekszik életben maradni, s majd
vigyáz, hogy csak holtan temethessék el. Második José Arcadio tehát megszabadult minden
félelemtől, és Melchiades pergamenjeit kezdte átböngészni újra meg újra, annál nagyobb
élvezettel, minél kevésbé értette őket. Lassan megszokta az eső zaját, amely két hónap múltán
a csend új formájává lett, és magányát csak Irgalmas Szent Zsófia ki-be járkálása zavarta.
Megkérte hát, hogy az ételt hagyja az ablakdeszkán, és lakatolja be az ajtót. A család többi
tagja megfeledkezett róla, még Fernanda is, akinek nem volt kifogása az ottléte ellen, miután
megtudta, hogy a katonák levegőnek nézték. De amikor már hat hónapja tartott a bezártság, és
a katonák is eltávoztak Macondóból, Második Aureliano levette a lakatot, hogy végre
beszélgethessen valakivel, amíg el nem áll az eső. Ahogy kinyitotta az ajtót, megcsapta a
földön sorakozó és számtalanszor használt éjjelikből áradó bűz. Második José Arcadio
csomókban hulló, gubancos hajával, az émelyítő gőzöktől elviselhetetlen levegő iránt
érzéketlenül, egyre csak olvasta, olvasta az érthetetlen pergameneket. Szeráfi ragyogás vette
körül. Az ajtó nyikorgására épp csak felpillantott. de a testvére ebből az egy pillantásból is ki
tudta olvasni dédapjuk elkerülhetetlen végzetének a megismétlődését.
- Több mint háromezer - Második José Arcadio csak ennyit mondott. Most már biztos
vagyok benne, hogy ahányan csak ott voltak az állomáson...