Ursulának nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ígérete szerint meghaljon, amikor az
ég kiderül. Az esőzés alatt még nagyon is ritka józan pillanatai augusztustól kezdve
gyakoribbá váltak, amikor feltámadt a rózsafullasztó, mocsárkövesítő száraz szél, és egész
Macondót belepte azzal a forró porral, amely aztán örökre megmaradt a rozsdás cinktetőkön
és az évszázados mandulafákon. Ursula keservesen sírt, amikor rájött, hogy több mint három
éven át a gyerekek játékszere volt. Lemosta összemázolt arcát, leszedte magáról a tarka
rongyokat, a kiszáradt gyíkokat és varangyokat, a láncokat és a régi arab gyöngysorokat,
amelyekkel teliaggatták a testét, és Amaranta halála óta első ízben minden segítség nélkül
felkelt az ágyából, hogy újból bekapcsolódjon a család életébe. Legyőzhetetlen szívének ereje
eligazította a sötétségben. Akik látták a botladozását, vagy beleütköztek arkangyali karjába,
amelyet mindig az arca elé emelve tartott, azt gondolták, hogy nehezen bírja magát, de még
most sem hitték, hogy vak. Nem kellett látnia, anélkül is tapasztalta, hogy a ház első
újjáépítése óta annyi buzgalommal gondozott virágágyakat tönkretette az eső, és feldúlták
Második Aureliano ásatásai, hogy a falak és a cementpadlók megrepedeztek, a bútorok
megroggyantak és kifakultak, az ajtók megereszkedtek, és a családot olyan levert és nyomott
hangulat fenyegeti, amilyet az ő idejében el sem lehetett volna képzelni. Amint
végigtapogatózott az üres szobák során, hallotta a fát forgácsoló termeszek szüntelen
percegését, a szekrényekben a molyok ollónyiszegését és a vízözönben elszaporodott óriási
vöröshangyák pusztító zenebonáját, ahogy aláássák a házat. Egyszer felnyitotta a szentek
ládáját, és kénytelen volt segítségért kiáltani Irgalmas Szent Zsófiához, hogy szabadítsa meg a
ládából ráugrott svábbogaraktól, amelyek már porrá őrölték a ruhákat. - Nem lehet ilyen
nemtörődöm módon élni - mondta. - Ha ez így megy tovább, a végén mindnyájunkat felfalnak
az állatok. - Attól fogva nem volt egy percnyi nyugta. Virradat előtt kelt, és mindenkit
megmozgatott, akit csak tudott, még a gyerekeket is. Kirakta a napra azt a kevés ruhaneműt,
ami még használható állapotban volt, rajtaütésszerű rovarirtó-támadásokkal futamította meg a
svábbogarakat, lekaparta a termeszek járatait az ajtókról és az ablakokról, és oltatlan mésszel
odvaikba fojtotta a hangyákat. A helyreállítási láz végül az elfeledett szobákba is elvezette.
Kihordta a piszkot és a pókhálókat abból a szobából, ahol José Arcadio Buendíának a bölcsek
köve keresésében kiszáradt az agyveleje, rendet rakott az ötvösműhelyben, amelyet a katonák
felforgattak, aztán elkérte Melchiades szobájának a kulcsát, hogy megnézze, milyen
állapotban van. Második José Arcadio kívánságához híven, aki megtiltotta, hogy bárki is
betegye a lábát a szobába, amíg biztos jelekből meg nem győződnek a haláláról, Irgalmas
Szent Zsófia a legkülönfélébb kifogásokkal próbálta távol tartani Ursulát. De Ursula, aki
szilárdan elhatározta, hogy a ház legeldugottabb és leghaszontalanabb zugát sem engedi át a
férgeknek, minden akadályt félretolt az útjából, és háromnapi konoksággal elérte, hogy
kinyissák a szobát. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy a bűz le ne terítse, de két
másodperc múlva már eszébe is jutott, hogy ott tartják a diáklányok hetvenkét éjjelijét, s hogy
egy éjszaka, még az esőzés legelején, egy őrjárat átkutatta a házat Második José Arcadio után,
de nem találta.
- Uram, Teremtőm! - kiáltott fel, mintha látná, ami a szeme elé tárul. - Azért sulykoltuk
beléd a jó modort, hogy úgy élj, mint egy disznó?
Második José Arcadio még mindig a pergameneket olvasta. Torzonborz szőrzetéből csak a
fogsora látszott ki, melyet zöld csíkokban lepett be a penész, és mozdulatlan szeme párja.
Dédnagyanyja hangjának hallatán az ajtó felé fordította fejét, mosolyogni próbált, és amikor
megszólalt, maga sem tudta, hogy Ursula egy régi mondatát ismétli. - Mit akar? - mormogta. - Múlik az idő.
- Múlik - mondta Ursula - , de nem ennyire.
Ahogy kimondta, felrémlett benne, hogy ugyanazt válaszolja, amit egyszer Aureliano