Gabriel García Márquez - Száz év magány

Buendía ezredes mondott neki a cellájában, amikor a kivégzésre várt, és Ursulát megrázta ez
az újabb bizonyíték, hogy az idő nem múlik, amint végül is elismerte, hanem csak forog
önmaga körül. De ekkor sem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a csüggedés. Leszidta Második
José Arcadiót, mint egy gyereket, ráparancsolt, hogy mosakodjon meg, vágja le a szakállát, és
segítsen rendbe hozni a házat. Második José Arcadio már a puszta gondolatra is megrémült,
hogy el kell hagynia a szobát, ahol osztályrészéül jutott a béke. Kiabálni kezdett, hogy nincs
az az emberi erő, amely kihúzhatná onnét, mert nem akarja látni a vonatot, a hullákkal
megrakott kétszáz vagont, amely minden este elindul Macondóból a tenger felé. - Ahányan
csak ott voltak az állomáson - kiáltotta. - Háromezer-négyszáznyolcan. - Ursula csak ekkor
értette meg, hogy Második José Arcadio egy olyan világban él, ahol még áthatolhatatlanabb a
sötétség, mint az övében, s amely hozzáférhetetlen és magányos, mint a dédapjáé volt.
Hagyta, hadd maradjon a szobájában, de azt elérte, hogy ne tegyék vissza az ajtóra a lakatot,
takarítsanak ki naponta, dobják a szemétbe az éjjeliket - egyet kivéve -, s gondoskodjanak
róla, hogy Második José Arcadiónak olyan tiszta és tisztes legyen a külseje, mint annak idején
a dédapjáé, amíg hosszú rabságát töltötte a gesztenyefa alatt. Fernanda eleinte az aggkori
téboly kitörését látta Ursula lázas tevékenységében, és csak nagy nehezen tudta leküzdeni
elkeseredését. De José Arcadio, ekkor értesítette Rómából, hogy szeretne hazajönni
Macondóba, mielőtt leteszi az örök fogadalmat, s a jó hír olyan lelkesedéssel töltötte el, hogy
egyik napról a másikra nekiállt virágokat öntözni, napjában négyszer, nehogy a ház rossz
benyomást tegyen a fiára. Ez indította arra is, hogy meggyorsítsa levelezését a láthatatlan
orvosokkal, s pótolja a tornác páfrányos- és majoránnáscserepeit és begóniásládáit, mielőtt
még Ursula észrevenné, hogy Második Aureliano pusztító őrjöngése végigsöpört rajtuk.
Aztán eladta az ezüst étkészletet, helyette kerámia edényeket, ón levesestálakat és
merőkanalakat, alpakka evőeszközöket vásárolt, hogy szegényesebbé tegye az Indiai Társaság
porcelánjához és a cseh kristályokhoz szokott tálalókat. Ursula pedig mind messzebbre akart
menni. - Nyissatok ki ajtót-ablakot! - kiabálta. - Süssetek húst és halat, vegyétek meg a
legnagyobb teknősbékákat, jöjjenek az idegenek, terítsék szanaszét a gyékényeiket, és
vizeljenek a rózsák közé, üljenek asztalhoz, ahányszor tetszik, és büfögjenek és
káromkodjanak, és sározzanak össze mindent a csizmájukkal, és tegyék velünk, amit akarnak,
mert csak így ijeszthetjük el a pusztulást. - Hiú ábránd. Annyira öreg volt, annyira túlélte
önmagát, hogy a cukorállatkák csodáját nem idézhette elő újra, szívósságát pedig egyik
ivadéka se örökölte. A ház Fernanda parancsára zárva maradt.
Második Aureliano, aki újból elvitte a ládáit Petra Coteshez, épp csak annyi pénzt tudott
előteremteni, hogy a család éhen ne haljon. Miután az öszvért kisorsolták, Petra Cotesszel
együtt más állatokat vettek, és ezekkel már bele tudtak fogni egy szerényebb tombolajátékba.
Második Aureliano házról házra járva árusította a jegyeket, melyeket saját kezűleg rajzolt
színes tintákkal, hogy vonzóbbak és meggyőzőbbek legyenek, s talán észre sem vette, hogy
sokan csak hálából veszik meg, a legtöbben pedig szánalomból. De azért a legszánakozóbb
vevőknek is megadatott a lehetőség, hogy egy disznót nyerjenek húsz centavoért,
harminckettőért pedig egy bikaborjút, s ettől a reménytől úgy fellelkesültek, hogy kedd este
mind ott szorongtak Petra Cotes udvarán, várva a pillanatot, amikor egy találomra kiszemelt
gyerek kihúzza a zacskóból a nyerő számot. Hamarosan olyan lett az egész, mint egy
hetivásár, mivel alkonyat felé lacipecsenyés asztalok és italpultok jelentek meg az udvaron, a
szerencsések közül sokan ott helyben levágták a nyereményállatot, azzal a kikötéssel, hogy a
többiek gondoskodjanak zenéről és pálinkáról, így aztán Második Aureliano egykettőre azon
vette észre magát, hogy akarva-akaratlan újból ott a kezében a harmonika, és újra indul a most
már szerényebb zabálási versenyeken. Az egykori tivornyák e halvány utánzatai révén maga
is rájött, mennyire lelohadt benne a hév, és mennyire elapadt a mesteri dorbézoló vénája.
Mintha kicserélték volna. Százhúsz kilós súlya, melyet akkoriban ért el, amikor az Elefánt
kihívta, hetvennyolcra csökkent; jámbor és puffadt teknősbékaarca iguánaarccá zsugorodott, s