Gabriel García Márquez - Száz év magány

de semmit se találtak, ami igazolta volna az általa oly sokszor és olyan aprólékosan leírt
tüneteket. Valójában Fernanda káros szokása, hogy sohasem nevezte nevükön a dolgokat,
újabb zavart okozott, mert a telepatikus sebészek csupán méhsüllyedést állapítottak meg, ami
pesszárium segítségével is orvosolható. A csalódott Fernanda szeretett volna pontosabb
felvilágosítást kapni, de névtelen tanácsadói többé nem méltatták válaszra. Az ismeretlen szó
olyan súllyal nehezedett rá, hogy elhatározta, leküzdi a szemérmét, és megkérdezi, mi az a
pesszárium, s csak ekkor tudta meg, hogy a francia orvos három hónappal azelőtt
felakasztotta magát egy gerendára, és Aureliano Buendía ezredes egyik régi bajtársa temette
el, szembeszállva a falu akaratával. Ekkor felfedte titkát a fia, José Arcadio előtt, ő pedig
elküldte Rómából a pesszáriumokat a használati utasítással együtt, amit Fernanda kívülről
megtanult, majd az árnyékszékbe dobott, nehogy bárki is tudomást szerezzen bajának
természetéről. Fölöslegesen volt ilyen óvatos, mert az a néhány személy, aki a házban élt,
jóformán ügyet se vetett rá. Irgalmas Szent Zsófia a magányos öregség útjain bolyongott,
megfőzte a kevéske ételt, ami az asztalukra került, és csaknem teljesen Második José Arcadio
gondozásának szentelte magát. Amaranta Ursula, aki örökölt valamit a szép Remedios
bájaiból, a leckéire fordította azt az időt, amit régebben Ursula kínzására fecsérelt, s olyan
értelmesnek és jó tanulónak mutatkozott, hogy Második Aurelianóban újból feltámadt a
remény, amit Meme ébresztett benne. Megígérte neki, hogy később majd Brüsszelben
taníttatja tovább a banántársaság idején elterjedt szokáshoz híven, és ez az ábránd arra
ösztökélte, hogy megpróbálja feltámasztani a vízözön által tönkretett földeket. Ha nagy ritkán
hazalátogatott, csakis Amaranta Ursula kedvéért jött, mert Fernanda számára végül is teljesen
idegenné vált, a kis Aureliano pedig mindjobban elvadult, és magába zárkózott, ahogy
kamaszodni kezdett. Második Aureliano abban reménykedett, hogy az öregség meglágyítja
Fernanda szívét, és a fiú bekapcsolódhat a falu életébe, hisz nyilvánvalóan senki se törné
magát, hogy gyanakvó találgatásokba bocsátkozzék a származását illetően. De mintha magát
Aurelianót is inkább a bezárkózás és a magány vonzotta volna: semmi néven nevezendő
fortéllyal nem igyekezett megismerni az utcai kapunál kezdődő külvilágot. Amikor Ursula
kinyittatta Melchiades szobáját, Aureliano ólálkodni kezdett körülötte, bekukucskált az
ajtórésen, és senki se tudta, hogy mikor született meg az a kölcsönös szeretet, amely Második
José Arcadióval összefűzte. Második Aureliano csak jóval később fedezte fel ezt a barátságot,
amikor hallotta, hogy a gyerek az állomáson történt mészárlást emlegeti. Egyszer ugyanis
valaki azon sóhajtozott az asztalnál, hogy milyen romlásba süllyedt a falu, mióta elment a
banántársaság, mire Aureliano olyan éretten és olyan élettapasztalattal szállt vele vitába, akár
egy felnőtt. Az általános felfogással szemben úgy vélekedett, hogy Macondo viruló és fejlődő
falu volt mindaddig, amíg fel nem dúlta, meg nem fertőzte, és ki nem facsarta a
banántársaság, amelynek mérnökei rájuk küldték a vízözönt, hogy ne kelljen megtartani, amit
a munkásoknak ígértek. Oly értelmesen, hogy Fernanda szinte Jézus és a tanítók jelenetének
szentségtörő paródiáját látta maga előtt, a gyerek pontos és meggyőző részletekkel elmondta,
hogyan lőttek le a géppuskás katonák több mint háromezer munkást, akiket az állomás előtt
bekerítettek, hogyan rakták fel a hullákat egy kétszáz vagonból álló vonatra, és hogyan
vetették őket a tengerbe. Fernanda, aki a nagy többséggel együtt szentül hitt a hivatalos
igazságban, amely szerint nem történt semmi, most elszörnyedt arra a gondolatra, hogy a
gyerek Aureliano Buendía ezredes anarchista hajlamait örökölte, és ráförmedt, hogy
hallgasson. Második Aureliano viszont ráismert arra a beszámolóra, amelyet ikertestvérétől
hallott. Valóban, noha mindenki őrültnek hitte, akkoriban Második José Arcadio volt a ház
legjózanabb lakója. Megtanította a kis Aurelianót írni és olvasni, beavatta a pergamenek
tanulmányozásába, s olyan egyéni felfogást alakított ki benne arról, amit a banántársaság
Macondónak jelentett, hogy hosszú évek múlva, amikor Aureliano kilépett a világba, szinte
azt hitték, valami lázálomról mesél, mert minden szava szöges ellentétben állt azzal a hamis
beállítással, amit a történészek jóváhagytak és a tankönyvek szentesítettek. Az eldugott kis