Gabriel García Márquez - Száz év magány

szobában, ahová sem a száraz szél, sem a por, sem a forróság nem hatolt be soha, mindketten
maguk előtt látták a hollószárnyas kalapú öregember atavisztikus alakját, aki az ablaknak
hátat fordítva mesélt a világról sok-sok évvel az ő születésük előtt. Mindketten egyszerre
ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van, és mindig hétfő, s ekkor
megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család
mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is
érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és ott hagyhatja egy szobában
valamelyik örök szilánkját. Második José Arcadiónak egybként sikerült rendszerbe foglalnia a
pergamenek titkos jeleit. Bizonyos volt benne, hogy egy negyvenhét-ötvenhárom betűs ábécét
alkotnak, s bár külön-külön olyanok, mintha pókocskák vagy szarkalábak volnának,
Melchiades csodálatos kalligráfiájában olyan képet mutatnak, mint a szárítókötélre aggatott
ruhadarabok. Aurelianónak eszébe jutott, hogy az angol enciklopédiában látott egy hasonló
táblázatot, bevitte hát a szobába, és összehasonlította a Második José Arcadióéval.
Csakugyan, pontosan egyformák voltak.
Abban az időben, amikor a találós kérdéses tombola ötlete megfogant benne, Második
Aureliano reggelenként arra ébredt, hogy valami csomó van a torkában, mintha feltörő
könnyeivel küszködne. Petra Cotes úgy vélte, ez is egyike a sok nyavalyának, amit rossz
csillagzatuk küldött rájuk, és több mint egy éven át minden reggel mézes izsóppal kenegette
Második Aureliano szájpadlását, és tormafőzetet itatott vele. Amikor a csomó már úgy
nyomta a torkát, hogy csak kínnal-keservesen bírt lélegezni, felkereste Pilar Ternerát, hátha
tud valami gyógyfüvet a bajára. Az elpusztíthatatlan nagymama, aki egy titkos kis bordélyház
élén érte meg a századik évét, nem bízott a gyógyászati babonákban, hanem inkább a
kártyákkal tanácskozta meg a dolgot. Látva, hogy a pikk bubi kardja véres sebet üt a káró
lovas torkán, levonta a következtetést: Fernanda a férje hazacsábításán mesterkedik,
méghozzá azzal az elcsépelt módszerrel, hogy gombostűket szurkál a fényképébe, de mivel
járatlan a boszorkányságban, csak egy rejtett daganatot sikerült előidéznie. Második
Aureliano, minthogy csak az esküvőjén készültek róla fényképek, azok pedig ott sorakoztak
hiánytalanul a családi albumban, a felesége háta mögött az egész házat átkutatta, s a
ruhásszekrény mélyén végül is rátalált fél tucat pesszáriumra, eredeti csomagolásban. Mivel
úgy gondolta, hogy a kis piros gumigyűrűk a bűbájosság kellékei, zsebre dugott egyet, hadd
lássa Pilar Ternera is. Ő ugyan nem tudta megállapítani róla, hogy mi fán teremhet, de olyan
gyanúsnak találta, hogy mindenesetre elhozatta a teljes fél tucatot, és valamennyit máglyára
vetette az udvaron. Fernanda vélt boszorkányságának ellensúlyozásául előírta Második
Aurelianónak, hogy mártson vízbe egy kotlóstyúkot, és ássa el élve a gesztenyefa tövében,
amit Második Aureliano meg is tett, méghozzá olyan hittel, hogy mire beszórta száraz
levelekkel az ásás nyomait, máris úgy érezte, mintha könnyebben szedné a levegőt. Fernanda
viszont a láthatatlan orvosok bosszúját látta a pesszáriumok eltűnésében, és egy titkos zsebet
varrt a fűzője bélésébe, oda dugta a fiától kapott újabb pesszáriumokat.
Fél évvel azután, hogy elásta a tyúkot, Második Aureliano éjféltájban köhögési rohamra
ébredt, és úgy érezte, mintha rákollók fojtogatnák belülről. Ekkor értette meg, hogy akárhány
bűvös pesszáriumot pusztít is el, és akárhány ördögűző tyúkot márt is vízbe, a szomorú
igazság az, és semmi egyéb, hogy a végét járja. Nem mondta meg senkinek. Belémarkolt a
félelem, hogy meghal, mielőtt Amaranta Ursulát elküldhetné Brüsszelbe, hát nekilátott a
munkának, mint még soha, és hetenként nem egy, hanem három tombolát rendezett. Kora
reggeltől fogva járta az utcákat a legtávolibb és legnyomorúságosabb fertályokban is, olyan
lázas igyekezettel kínálgatva a jegyeket, amilyenre csak egy haldokló képes. - Itt a Mennyei
Gondviselés - kiabálta. - El ne szalasszák, mert egyszer jön csak minden száz évben. -
Szánalmas erőfeszítéssel igyekezett vidámnak, megnyerőnek, beszédesnek mutatkozni, de ha
csak ránéztek sápadt és verejtékező arcára, nyomban tudták, hogy csak hálni jár belé a lélek.
Olykor letért az útról, bement egy-egy elhagyott telekre, ahol senki se láthatta, és leült egy