Aureliano sokáig nem hagyta el Melchiades szobáját. Kívülről megtanulta a salátává
szakadt könyv fantasztikus legendáit, a nyomorék Hermann tanulmányainak foglalatát, a
démontani jegyzeteket, a bölcsek kövének kulcsait, Nostradamus Centuriáit és a pestisre
vonatkozó kutatásait, s már kamasszá serdült, de mit sem tudott a korról, amelyben élt,
viszont elsajátította a középkor emberének alapismereteit. Valahányszor Irgalmas Szent
Zsófia benyitott hozzá, mindig a könyvei közt találta. Kora reggel bevitt neki egy csésze kávét
cukor nélkül, délben pedig egy tányér rizst néhány szelet sült banánnal, mert a házban semmi
mást nem ettek Második Aureliano halála óta. Arra is gondja volt, hogy lenyírja a fiú haját,
kiszedegesse belőle a serkéket, termetére igazítsa az elfelejtett ládákban talált régi ruhákat, és
amikor Aurelianónak serkenni kezdett a bajsza, odaadta neki Aureliano Buendía ezredes
borotvakését és a szappanhabnak való kis tökhéjat. Egyik fia, még Aureliano José sem
hasonlított úgy az ezredesre, mint ő, főleg kiugró járomcsontjával s ajkának határozott és
kissé kegyetlen vonalával. Amikor Aureliano a szobában tanult, Irgalmas Szent Zsófia is azt
hitte, mint annak idején Ursula Második Aurelianóról, hogy magában beszél. Valójában
Melchiadesszel beszélgetett. Egy izzó déli órán, nem sokkal az ikrek halála után, az ablak
sugárzásában kirajzolódott előtte a gyászos öregember hollószárnyú kalapjával, mintha egy
születése előtti emlék öltene testet. Aureliano addigra már rendszerbe foglalta a pergamenek
ábécéjét. így, amikor Melchiades megkérdezte tőle, hogy rájött-e, milyen nyelven vannak
írva, habozás nélkül felelte:
- Szanszkritül.
Melchiades bejelentette, hogy már csak néhányszor térhet vissza ebbe a szobába. Mégis
nyugodt szívvel távozik a végleges halál mezőire, mert Aurelianónak lesz ideje megtanulni
szanszkritül, amíg a pergamenek néhány év múlva elérik a százéves kort, és így
megfejthetővé válnak. Azt is ő fedte fel neki, hogy a folyóhoz vezető sikátorban, ahol a
banántársaság idején jövendőmondók és álomfejtők tanyáztak, van egy könyvesbolt, egy
katalán tudósé, abban pedig egy Sanskrit Primer, amit hat éven belül szétrágnak a molyok, ha
nem siet megvásárolni. Hosszú élete során Irgalmas Szent Zsófia most először adta a jelét
valamilyen érzésnek, mégpedig a döbbenetének, amikor Aureliano megkérte, hogy hozza el a
könyvet, amit a Megszabadított Jeruzsálem és Milton költeményei közt talál majd a második
polc jobb szélén. Mivel nem tudott olvasni, Irgalmas Szent Zsófia kívülről megtanulta az
útbaigazítást, s úgy kerített pénzt, hogy eladott egy aranyhalacskát a tizenhétből, amely a
műhelyben maradt, s amelynek a rejtekét csak ő meg Aureliano ismerte, mióta a katonák azon
az éjszakán átkutatták a házat.
Aureliano szépen haladt a szanszkrit-tanulásban, Melchiades viszont egyre bágyadtabb lett,
egyre távolibb és elmosódottabb a déli verőfényben. Amikor utoljára szólt Aurelianóhoz,
legfeljebb valami láthatatlan jelenség volt, amely ezt suttogta: - Láztól pusztultam el a
szingapúri fövenyen. - A szoba ekkor védtelenné vált a porral, a hőséggel, a termeszekkel, a
vöröshangyákkal és a molyokkal szemben, amelyek aztán fűrészporrá változtatták a könyvek
és pergamenek minden tudományát.
Ennivalónak nem látta hiányát a ház. A Második Aureliano halála utáni napon az egyik
szesztestvér, aki a kegyeletsértő feliratú koszorút hozta, felajánlott Fernandának egy összeget,
amivel a férjének maradt adósa. Attól fogva minden szerdán küldönc érkezett egy kosár
ennivalóval, amely bőségesen elég volt egy hétre. Soha nem tudta meg senki, hogy az élelmet
Petra Cotes küldi, mert úgy gondolta, hogy e változatlan jótékonysággal megalázhatja azt, aki
megalázta. De a haragja hamarabb elszállt, mintsem hitte volna, s azután gőgből küldte az
ennivalót, végül pedig szánalomból. Többször is előfordult, amikor nem érzett erőt a
jegyárusításra, és az emberek érdeklődése megcsappant a tombola iránt, hogy inkább a saját
szájától vonta meg a falatot, csak hogy Fernanda ehessen, s ezt a fogadalmát rendületlenül