állta egészen Fernanda temetéséig.
A háznép megfogyatkozásával Irgalmas Szent Zsófiának el kellett volna nyernie azt a
pihenőt, amely több mint fél évszázad munkája után megillette. Soha egyetlen zokszót nem
hallott senki e néma és kifürkészhetetlen teremtéstől, aki a családba oltotta a szép Remedios
angyali csíráit és Második José Arcadio titokzatos fennköltségét, aki magányos és hallgatag
életét olyan gyerekek nevelésének szentelte, akik jóformán eszükbe se vették, hogy ő az
anyjuk és a nagyanyjuk, és aki úgy gondozta Aurelianót, mintha a saját édes szülötte volna,
nem is sejtve, hogy a dédunokája. Csak egy ilyen házban eshetett meg, hogy mindig a magtár
padlóján aludt, egy szál gyékényen, surranó patkányok között, s nem vallotta meg senkinek,
hogy egy éjjel arra a félelmes érzésre riadt fel, mintha valaki rámeredne a sötétben: egy vipera
csúszott át a hasán. Tudta, hogyha szólnának Ursulának, ő befektetné a saját ágyába, de olyan
idők jártak, amikor senki rá se hederített semmire, amíg hangosan nem ordítozták a tornácon,
mert a kemény sütödei munka, a háborús viszontagságok és a gyereknevelés gondja közepette
senki sem ért rá a mások boldogságával törődni. Senkinek nem jutott eszébe, csak Petra
Cotesnek, akit pedig sohase látott. Neki volt rá gondja, hogy kapjon egy pár jó cipőt, amiben
kimehet a házból, és mindig legyen rendes ruhája, még akkoriban is, amikor valóságos
csodákat kellett művelni a tombola csekély jövedelmével. Fernanda, amikor a házba költözött,
jó okkal tarthatta afféle örökös cselédnek, s bár többször is hallotta róla, hogy a férje
édesanyja, ez olyan hihetetlenül hangzott, hogy még be se ment az egyik fülén, már ki is jött a
másikon. Irgalmas Szent Zsófián soha nem látszott, mintha bántaná alárendelt helyzete.
Ellenkezőleg, úgy látszott, örömét leli benne, hogy ide-oda járkál megállás nélkül, egy
zokszót sem ejtve, s takarítja és rendben tartja a hatalmas házat, amely süldő lány kora óta
otthona volt, s különösen a banántársaság idején inkább hasonlított kaszárnyához, mint
családi fészekhez. De amikor Ursula meghalt, az ő emberfeletti szorgalma és roppant
teherbírása is hanyatlani kezdett. Nemcsak azért, mert megöregedett és elgyengült, hanem
mert egyik napról a másikra a házon is kitört a szenilitás. A falakat lágy moha futotta be.
Amikor az udvarokon már egy tenyérnyi tisztás sem maradt, a gaz alulról áttörte a tornác
cementjét, megrepesztette, mint a kristályt, s a repedésekből ugyanazok a kis sárga virágok
bújtak elő, amelyeket majdnem egy évszázaddal azelőtt talált Ursula a Melchiades fogsorát
tartalmazó pohárban. Irgalmas Szent Zsófia, akinek se ideje, se módja nem volt rá, hogy féken
tartsa a tomboló természetet, naphosszat a szobákban kergette a gyíkokat, amelyek éjjel aztán
újból visszajöttek. Egy reggel látta, hogy a vöröshangyák kibújnak az aláásott alapzatból,
átvonulnak a kerten, felmásznak a korláton, ahol a begóniák már feketék voltak, mint a föld,
és behatolnak a házba. Először seprűvel próbálta pusztítani őket, aztán rovarirtóval, végül
pedig mésszel, de másnap újra ott vonultak, szívósan és győzhetetlenül. Fernanda, akit
elfoglalt a gyerekeivel folytatott levelezés, nem vette észre a pusztítás feltartóztathatatlan
rohamát. Irgalmas Szent Zsófia egyedül küzdött tovább, harcolt a gyomok ellen, hogy el ne
árasszák a konyhát, tépte a falakról a pókhálócsomókat, amelyek egy-két órán belül újra
feltűntek, és kaparta a termeszek járatait. De látva, hogy már Melchiades szobáját is belepi a
por meg a pókháló, hiába söpri és takarítja ki napjában háromszor, hogy bármilyen dühödten
tisztogat, mégis rátelepszik a szenny és a nyomorúság, amit csak Aureliano Buendía ezredes
és a fiatal katonatiszt látott előre, megértette, hogy csatát vesztett. Ekkor felvette elnyűtt
ünneplőjét, Ursula egyik régi cipőjét és az Amaranta Ursulától kapott pamutharisnyát, és
batyuba kötötte azt a két-három váltás ruhát, amije még volt.
- Megadom magam - mondta Aurelianónak. - Nagy ez a ház az én szegény csontjaimnak.
Aureliano megkérdezte, hová akar menni, mire ő egy tétova kézmozdulatot tett, mint
akinek fogalma sincs a céljáról. Mégis azt mondta, hogy hátralevő éveit egy unokanővérénél
szeretné eltölteni Riohachában. Ez a magyarázat egyáltalán nem volt valószínű. Amióta a
szülei meghaltak, senkivel sem érintkezett a faluban, leveleket és üzeneteket se kapott, és
soha nem beszélt semmiféle rokonáról. Aureliano odaadott neki tizennégy aranyhalacskát,