ember jósága, aki már minden könyvet elolvasott. Alsónadrágban volt, csorgott róla a veríték,
és föl se emelte fejét a papírjai közül, hogy megnézze, ki jött be. Aureliano könnyedén
előhalászta a mesés rendetlenségből az öt könyvet, amit keresett, mert pontosan ott voltak,
ahol Melchiades mondta. Szó nélkül lerakta őket az aranyhallal együtt a katalán tudós elé, aki
beléjük lapozott, s a szemhéja olyan lett, mint a vénuszkagyló. - Nyilván őrült vagy - mondta
katalánul, majd vállat vont, és visszaadta az öt könyvet az aranyhallal együtt.
- Vidd őket - mondta spanyolul. - Azt hiszem, ezeket a könyveket a Vak Izsák olvashatta
utoljára, úgyhogy jól gondold meg, mit teszel.
José Arcadio rendbe hozta Meme szobáját, kitisztíttatta és megfoltoztatta a
bársonyfüggönyöket és az alkirályi ágy baldachinjának damasztját, és újra üzembe helyezte az
elhagyott fürdőt, amelynek cementmedencéje egészen fekete lett valami rostos és érdes
lepedéktől. Ezt a két helyiséget foglalta el vásári kacatjainak, ócska egzotikus dísztárgyainak,
pacsmagolt kölnivizeinek és hamis ékköveinek birodalma. A többi helyen, úgy látszik, csak a
házi oltár szentjei zavarták, mert egy délután máglyát rakott a patióban, és teljesen
elhamvasztotta őket. Minden délelőtt legalább tizenegy óráig aludt. Aztán fürödni ment
aranysárkányokkal hímzett, foszladozó tunikájában és sárga pomponos papucsában, s olyan
szertartást celebrált, amely körülményességével és hosszúságával a szép Remedioséra
emlékeztetett. Fürdés előtt három alabástrom tégelyből illatos sókat szórt a medencébe. Nem
tökhéjjal locsolta magát, hanem belemerült az illatozó vízbe, és két óra hosszat feküdt benne
háton, zsibbadtan a jóleső hűvösségtől és Amaranta emlékétől. Néhány nappal a hazaérkezése
után levetette a taftöltönyt, amely nemcsak túlságosan meleg viseletnek bizonyult a faluban,
de az egyetlen öltönye is volt; szűk nadrágot vett fel, majdnem ugyanolyat, mint amilyet
Pietro Crespi viselt a táncórákon, és eleven hernyó selyméből szövött inget, hímzett
monogrammal a szíve fölött. Hetenként kétszer kimosta a teljes öltözetét a medencében, és a
tunikájába bújt, amíg a ruhái száradtak, mert nem volt más, amit felvehetett volna. Soha nem
étkezett otthon. Amikor enyhülni kezdett a szieszta hősége, elment otthonról, és csak késő
éjszaka jött vissza. Ilyenkor folytatta szorongató járkálását, fújtatva, mint egy kandúr, és
Amarantára gondolva. Amaranta és az éjjelilámpa halvány fényében ijesztően rámeredő
szentek képe volt az a két emlék, amit otthonról megőrzött. Gyakran előfordult a római
augusztus káprázatában, hogy legmélyebb álmában felnyílt a szeme, és maga előtt látta
Amarantát, amint csipkés alsószoknyáiban és bepólyált kezével kiemelkedik egy erezett
márványmedencéből, megszépülve a száműzetés lázas türelmetlenségében. Míg Aureliano
José azért küzdött, hogy ezt a képet a háború véres mocsarába fojtsa, ő a bujaság
iszaptengerébe süllyedve igyekezett életben tartani, miközben pápai elhivatottságának véget
nem érő meséjével hitegette anyját. Se ő, se Fernanda nem gondolta soha, hogy levelezésük
csupán agyszülemények cseréje. José Arcadio, aki Rómába érkezése után nyomban otthagyta
a szemináriumot, azért táplálta tovább a teológia és a kánonjog legendáját, hogy veszélybe ne
kerüljön az a mesés örökség, amely anyja eszelős leveleiben szerepelt, s egyszer majd
bizonyára kiszabadítja a nyomorból és a szennyből, amin két barátjával osztozott egy
trasteverei padlásszobában. Mikor megkapta Fernanda utolsó levelét, amit már a közelgő
halál előérzete diktált, becsomagolta hamis tündöklésének utolsó roncsait, és átkelt az
óceánon, a fedélközben, ahol a kivándorlók úgy össze voltak zsúfolva, mint a barmok a
vágóhídon, és hideg makarónit meg kukacos sajtot ettek. Mielőtt még elolvasta volna
Fernanda végrendeletét, amely csupán az elszenvedett sorscsapások aprólékos és kései
lajstromából állt, a rozzant bútorok és a gazos tornác láttán már rádöbbent, hogy kelepcébe
került, amelyből soha nincs menekvés, és mindörökre búcsút mondhat a római tavasz
gyémántfényének és időtlen levegőjének. Az asztma szorongató álmatlanságában egyre csak
balsorsa mélyeit méregette, nagy léptekkel róva a sötétbe borult házat, ahol Ursula szenilis
agyrémei megtanították félni a világtól. Hogy el ne veszítse a sötétben, Ursula a gyerekszoba
egyik sarkát jelölte ki neki: csak ott bújhatott el a halottak elől, akik alkonyatkor járkálni