társául szegődött, és szótlanul járta vele a sötét házat. Egy éjjel Ursula alkóvjában valami
sárga ragyogást láttak a kristállyá vált cementen keresztül, mintha egy föld alatti nap üveggé
változtatta volna a szoba padlóját. Nem kellett lámpát gyújtani. Elég volt kiemelniük a
repedezett lapokat abban a bemélyedésben, ahol Ursula ágya állt mindig, s ahol a legerősebb
volt a ragyogás, és megtalálták a rejtett kriptát, amelynek a keresésébe Második Aureliano
annyi lázas ásatás után belefáradt. Ott volt a három viaszosvászon zsák rézdróttal bekötve, és
bennük a hétezer-kétszáztizennégy arany, amely úgy izzott a sötétben, akár a parázs.
A kincs felbukkanása úgy hatott, mint egy bomba. Ahelyett, hogy a váratlan vagyonnal,
amelyről a nyomor idején álmodozott, visszatért volna Rómába, José Arcadio dekadens
paradicsommá varázsolta a házat. A hálószoba ablakaira és baldachinjára új bársonyokat
rakatott, kőlapokkal boríttatta a fürdő padlóját, és fajanszcsempékkel a falait. Az
ebédlőkredenc roskadozott a kandírozott gyümölcsök, a sonkák és a savanyúságok alatt, s az
elárvult magtár újból megnyitotta ajtaját a boroknak és likőröknek, amiket José Arcadio
személyesen vett át a vasútállomáson, a nevét viselő ládákban. Egy éjjel a négy legnagyobb
fiúval dáridót rendezett, amely másnap reggelig tartott. Reggel hatkor meztelenül kijöttek a
szobából, leeresztették a medencéből a vizet, és teletöltötték pezsgővel. Mindnyájan
belevetették magukat, s úgy úsztak benne, mint egy illatos buborékoktól aranyló égen a
madarak, mialatt José Arcadio hanyatt fekve lebegett a mulatság peremén, és nyitott szemmel
Amarantáról álmodott. Még akkor is így feküdt, révülten, kétes gyönyöreinek keserű füvén
kérődzve, amikor a kimerült fiúk falkában visszacsörtettek a hálószobába, letépték a
bársonyfüggönyöket, beléjük törölköztek, a nagy kavarodásban bezúzták a hegyikristály
tükröt, és egyszerre rohanva meg az ágyat, ledöntötték a baldachint. José Arcadio a fürdőből
visszajövet mély álomban találta őket, meztelenül, egymás hegyén-hátán az alkóv roncsai
között. Hirtelen fellobbant a dühe, nem annyira a rombolástól, mint inkább az undortól és az
önsajnálattól, amit az orgia sivár üressége váltott ki belőle, felkapott egy szerzetesi életre
szoktató korbácsot, amit a bőröndje mélyén őrzött egy ciliciummal s a sanyargatás és a
vezeklés egyéb eszközeivel együtt, és kikergette a fiúkat a házból, üvöltve, mint az őrült, és
olyan irgalmatlanul ütlegelve őket, hogy egy coyote-falkát bizonyára jobban kímélt volna.
Utána összeroppant, több napos asztmaroham tört ki rajta, amitől olyan lett, mint a haldokló.
A kínok harmadik éjszakáján végül legyőzte a fuldoklás: bement Aurelianóhoz, és megkérte,
hozzon inhalálóport egy közeli patikából. Így jutott ki Aureliano másodszor az utcára. Alig
két sarokkal odébb meg is találta a szűk kis patikát, poros kirakatában a latin feliratú porcelán
tégelyekkel, és odabent egy lány, aki rejtelmesen szép volt, mint egy nílusi kígyó, kiadta az
orvosságot, amelynek a nevét José Arcadio felírta egy cédulára. Az utcai villanykörték
halvány és sárga fényében az elhagyatott falu látványa most sem keltett Aurelianóban
nagyobb érdeklődést, mint az első alkalommal. José Arcadio már azt hitte, hogy talán
megszökött, amikor mégis beállított, kissé lihegve a sietségtől, és húzva a lábát, amely
mozgás híján elgyengült, és ügyetlen lett a négy fal közé zárt életben. Olyan szembetűnő volt
közönye a világ iránt, hogy José Arcadio néhány nappal később megszegte az anyjának tett
ígéretét, és engedélyt adott rá, hogy kimehessen a házból, amikor akar.
- Nincs semmi keresnivalóm az utcán - felelte Aureliano.
Továbbra is a négy fal közt maradt, elmerülve a pergamenekben, amelyeknek a tartalmát
lassanként sikerült kihüvelyeznie, bár a jelentésükre nem tudott rájönni. José Arcadio
sonkaszeleteket és kandírozott virágokat vitt be neki, amelyek tavaszi utóízt hagytak a
szájában; két alkalommal egy pohár jó bort is. Egyáltalán nem érdekelték a pergamenek,
amelyekben legfeljebb valami ezoterikus időtöltést látott, de a borongós kedvű rokon ritka
tudására és érthetetlen életismeretére mégis felfigyelt. Ekkor tudta meg, hogy Aureliano érti
az írott angol nyelvet, és hogy a pergamentekercsek közt kiolvasta az enciklopédiának mind a
hat kötetét, az első oldaltól az utolsóig, mint valami regényt. Először ezzel magyarázta, hogy
Aureliano úgy tud beszélni Rómáról, mintha hosszú éveken át ott élt volna, de nagyon hamar