Gabriel García Márquez - Száz év magány

rájött, hogy nemcsak enciklopédikus tudása van: például ismeri az árakat. - Ami van, az mind
tudható - ennyit mondott Aureliano, amikor megkérdezte tőle, hogyan tett szert ezekre az
ismeretekre. Aureliano viszont meglepődve tapasztalta, hogy José Arcadio közelről nézve
egészen más, mint amilyennek éjszakánként képzelte, a lépteire figyelve. Igenis tudott
nevetni, olykor elérzékenyülni a ház múltján, sőt aggódni Melchiades szobájának
nyomorúságos állapota miatt. A két magányos vérrokon közeledése távol állt a barátságtól, de
mindkettőjük számára enyhítette azt a mérhetetlen magányt, amely elválasztotta és összefűzte
őket. José Arcadio most már megkérhette Aurelianót, hogy húzza ki a háztartás kétségbeejtő
csáváiból, Aureliano viszont kiülhetett olvasni a tornácra, megkapta Amaranta Ursula leveleit,
amelyek továbbra is a szokott pontossággal érkeztek, és újból használhatta a fürdőt, ahonnét
José Arcadio a hazaérkezésekor kitiltotta.
Egy meleg hajnalon mindketten arra riadtak fel, hogy valaki hevesen döngeti a kaput. Egy
komor öregember állt a küszöbön: nagy, zöld szeme volt, amelytől kísértetiesen
foszforeszkált az arca, s a homlokán hamukereszt. Elrongyolódott ruhája, repedezett cipője s
egyetlen poggyásza, a vállán lógó ócska tarisznya láttán koldusnak hihették volna, de
mozdulataiban olyan méltóság volt, ami rácáfolt a külsejére. Csak rá kellett nézni, máris
látszott még a nagyszoba félhomályában is, hogy nem az életösztön az a titkos erő, amely a
lelket tartja benne, hanem a vérévé vált félelem. Aureliano Amador volt az, Aureliano
Buendía ezredes egyetlen fia, aki a tizenhétből életben maradt, és aki hosszú és hányatott
szökevényélete végén egy kis nyugalmat keresett. Megmondta a nevét, és menedékért
könyörgött abban a házban, amelyre mindig úgy gondolt a páriasors éjszakáin, mint élete
utolsó biztos erődjére. De José Arcadio és Aureliano nem emlékezett rá. Azt hitték, csavargó,
és durván kidobták. A kapuból aztán mindketten végignézhették, hogyan ér el végkifejletéhez
az a dráma, amelynek első felvonása még José Arcadio magára eszmélése előtt játszódott le.
Két rendőrügynök, aki éveken át üldözte Aureliano Amadort, kopóként szaglászva utána a fél
világon át, hirtelen előugrott a szemközti járda mandulafái közül, és két puskagolyót röpített
belé, pontosan a hamukereszt közepébe.
Amióta a fiúkat elkergette, José Arcadio értesítést várt, hogy mikor indul az az óceánjáró,
amellyel még karácsony előtt szeretett volna Nápolyba hajózni. Ezt Aurelianónak is
megmondta, sőt olyan terveket forgatott a fejében, hogy boltot nyit neki, amiből megélhet,
mert Fernanda temetése óta elmaradtak az élelmiszerkosarak. De még ez a végső álma se
válhatott valóra. Egy szeptemberi reggelen, miután Aurelianóval megitta kávéját a
konyhában, és a mindennapi fürdést is majdnem elvégezte, a cseréptető résein át bemászott
hozzá a négy fiú, akit kidobott. Nem hagytak időt a védekezésre, ruhástul a medencébe
ugrottak, és üstökénél fogva a víz alá nyomták, amíg a haláltusa utolsó buboréka is szét nem
pattant a felszínen, s a néma és sápadt delfintest az illatos víz fenekére nem siklott. Aztán
elvitték a három zsák aranyat, amelynek rejtekhelyét áldozatukon kívül csak ők ismerték.
Olyan gyors, módszeres és brutális volt a rajtaütés, mintha katonák hajtották volna végre.
Szobájának zárt ajtaja mögül Aureliano nem hallott semmit. Este, miután hiába várt José
Arcadióra a konyhában, az egész házat bejárta, míg végre rátalált: ott lebegett a medence
illatos tükrén, hatalmasan és puffadtan, s még mindig Amarantáról álmodozva. Aureliano
csak ekkor ébredt rá, hogy kezdte nagyon megszeretni.